Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van, csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz és félálomban megölelsz, s hozzám bújsz; mindezt ébren- éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal, gyengéden adsz egy puszit a homlokomra és a fülembe durmogsz, mint egy maci. Ott akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a reggeli zűrzavarban. Ott akarok lenni melletted, miközben elmész és nézni akarom, ahogyan becsukod az ajtót. Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz, megölelsz és elmondod, hogy milyen volt a napod. Ott akarok lenni melletted és nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a kakaódat, miközben a TV-ben agybutító műsorokat nézünk és hozzád bújni, akkor, amikor semmi dolgom sincs és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad tested melegsége és lágysága. Melletted akarok lenni, miközben nevetsz és együtt akarok veled nevetni és egymáson nevetni; egymás butaságán. Veled akarok lenni, mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki. Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra, s újra. Melletted akarok lenni minden este és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, "miért"-eket feltenni , mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül. Nézni akarom nap mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel. Veled akarok lenni, amikor beteg vagy és megcsókolni téged és nem érdekelne, ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek, akkor nem lennék senki sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne. Nem tudnám elviselni a hiányodat


Tudom, hogy nem ő találta ki, de akkor is nagyon jól esett:)
Szeretlek Zsuzsi (L)

Válasz egy barát szárnypróbálgatásaira

Szavakat rósz a fehér lapra,
megalkotsz egy költeményt,
szert tettél egy kecses kardra,
s jól forgatod, elismerem, mint tényt.

Ám mondandód alól felmentem magam,
egyet veled nem érthetek ebben,
hogy ostoba, ki  kutatja nyugtalan
elméjének rejtekét, s egyre beljebb rebben.
Mert ki erre adja fejét, ismeri a célt,
s azt is tudja, megnyugtatlak,
hogy elérése csupán vélt
remény, s így is talán csak árnya annak.
"Minek agyalsz?" ezt kérded,
s közben nem látod a tényeket.
Mert mi az, mikor gondolatid lapra veted,
ha nem gyümölcs, mit elméd termett?
S te karoddal bőszen leszakítod,
és lóbálod fennen kiáltva,
hogy e tanokat te tanítod,
s ne gondoljon ki tud, s ki állja.
Mindemellett nem figyelsz egy
igen fontos aspektusra,
mert mi van akkor, ha nem egy
attól boldog, hogy tudja,
fejthetetlen  nagy a gond,
min fényesen ragyogó elméjét töri,
remélve, hogy lehetséges,
s a vastag kérget majd ő megtöri.

Amit mondtam nem vádbeszéd,
s nem is holmi ítélet,
csupán védem, ki használja eszét,
s meggyőzési kísérlet.
Bátorítlak végezetül:
ragadj tollat máskor is,
hisz elménk belül jobban szépül,
ha olvasunk egymástól is.

Mind azt mondja

Kecsesen rebben
az azúrban a fecske,
éles szemmel, csőrrel
a darazsakat lesve,
kik szorgosan gyűjtik
virágok aranyát,
boldogan zümmögik
világuk tavaszát,
hullámzik a mező,
zöld tenger a fűszál,
tóparton magányos,
sírdogáló fűz áll.
Kókadó ágai közt
játszadoz a szellő,
mind azt mondja: szeret,
s én szeretem Őt.

Remeg a levegő
messze szemhatárba,
délibábot rajzol
az Alföld sík porába
aranylik a kalász
végig az út mellett,
túloldalt ezer pipacs
vöröse felelget,
vakító kék égen
bárányok legelnek,
sokan nézik őket
vándorló fellegnek,
a macska árnyak alatt
heverészik csöndben,
aluszik a tej is
bent a bödönben,
nem mozdítja semmi
a forró levegőt,
mind azt mondja: szeret,
s én szeretem Őt.

Költözik a gólya,
odahagyja házát,
elhagyja a levél is
fája csontos vázát,
haragosan fújja el
mindet az orkán,
rőt foltokat csíp
sok orron s orcán,
ezüst eső veri
a házak tetejét,
a házak tetejét,
esernyők erdejét,
az állatok is - úgy tűnik -
elhagyják az erdőt,
mégis mind azt súgja
szeret, s szeretem Őt.

Sipkás csúcs szikrázik
ezüst égbolt alatt,
égi szakács szitálja
napokig a havat,
dunyhát húz magára
mindenütt a táj,
a természet mégis,
így is csupa báj,
kandallókban vidáman
pattognak a hasábok,
az asztalon könyvek,
a kezekben újságok,
jön az újabb tavasz,
vele új esztendő,
mind azt mondja: szeretem,
s engem szeret Ő.

Egypercesek

Hiányod úgy hat rám,
mint valami rút kórság.
Álmatlan hánykódom
paplanom hullámain.
Fűt belülről, úgy ám,
a szerelmes forróság,
kínlódom, rázkódom,
álmodom lázálmaim.

Kívánom illatod
és ajkaid hívását,
epedek csókjaid
és ölelésed után,
s ha Te is kívánod
szerelmesed látását,
sóhajim s sóhajid
teljesülnek talán...



Felnézek az éjszínű égre,
két apró csillag parázslik.
Fényükben smaragd szemeidre lelek,
jobbról az egyik, s balról a másik.

E két parány zsarátnok
úgy vigyázza álmod,
miképp Te, kebledben,
hű szívem vigyázod.




Álmodtam egy lányról,
ki nem kínozta szívem,
ki megfogta a kezem,
és szeretett híven.
Csodának beillik,
hogy kilépett az éjből,
megfogta a kezem,
s szeretett szívből,
s hogy e lány Te vagy,
én szívből köszönöm!




Bárcsak velem lennél,
bárcsak megcsókolnál,
ha csak egy percre is,
de bárcsak mellém bújnál...

Szeretlek Zsuzsi nagyon (L)(L)(L) :)

Jó volna

Jó volna a hajnalt Veled várni meg,
Jó volna a világot Veled váltani meg,
Jó volna az életet Veled álmodni meg,
Jó volna, igazán, Veled öregedni meg...

Ostoba

Igen, ostoba voltam. El akartam dobni magamtól, mert rettegtem. Hogy mitől? Nem is tudom mitől. Sok dologtól. Azt hittem így jobb lesz. De szerencsére, rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok elengedni. Önszántamból legalábbis mindenképpen. Nincs más hátra, bíznom kell abban, hogy semmi baj nem lesz.

(Nem)Itt...

Itt van, most is. És mégsem eléggé itt. Mert ennek is vannak ám fokozatai. Például lehet itt úgy, mint most, azaz csak a fejemben. De lehet itt tiszta szívéből. És lehet csak részben, mikor messze kószál közben. De most csak úgy van itt, mint törött szárnyú madárban a repülés. Mert szárnyalna, de megakadályozzák. Pedig de elröppenne az a madár...

El

„Anya, elmegyek. Többet felőlem nem hallotok, nem látogatlak meg, nem kereslek, és ti se keressetek. A telefonszámomat megváltoztattam. A család többi tagja sem tud semmit, velük már mindent megbeszéltem. Aki érdekel, azt keresni fogom.

Rám semmiben ne számítsatok, és én sem fogok tőletek semmit kérni. Így megoldódik az a probléma, hogy van-e beleszólásotok az életembe. A lakás rám eső részéről lemondtam. Vettem sajátot, és munkám is van, ugyan külföldön. Azon meg, hogy miből tellett minderre, ne fájjon a fejed. Sokkal többet kerestem az elmúlt 3 évben, mint amit tudtatok, úgyhogy összespóroltam eleget. Hát ennyit a tényekről.

Fontos, hogy megértsd, ezzel nem téged akarlak bántani, csak magamat óvom a további kellemetlenségektől. Elég volt 17 évig elviselni, hogy zsarnokoskodjon felettem az a... nem írom le a véleményem. Igen, téged is okollak. Te hoztad a nyakamra, és nem tudtad megfegyelmezni. Az meg inkább örüljön, hogy nem bosszulom meg a sérelmeimet, ahogy ezerszer megfogadtam.

Tulajdonképpen, részben hálás is lehetnék, mert ezek alatt az évek alatt lettem az, aki vagyok, de ehhez nem tartom elég nagyra magam. Ehelyett inkább csak megköszönöm, hogy etettél és ruháztál. Na meg felneveltél ugye.

Én igazán nem akarlak bántani. Remélem neked is jobb lesz, ha nem kell folyton miattam vitatkozni. Így két legyet ütök egy csapásra.

Azt mondják, hogy idővel csak a szép és a nagyon rossz emlékek maradnak. Én csak abban tudok reménykedni, hogy nem maradnak emlékeim. Szeretnélek minden tekintetben túlszárnyalni titeket. Mármint téged, és apát. Ez a célom. Hogy jobb legyek. Hogy jobbat nyújtsak a gyerekemnek, mint amit én kaptam.

Azt hiszem ennyit akartam elmondani.

Minden jót.”

A férfi befejezte a levél írását, le tette a tollat, és halk sóhajt hallatott. 27 év körüli, magas, széles vállú, de nem túl izmos férfit képzeljenek el. Haja színe valahol a szőke és a világos barna között tétovázik, torzonborz fészekként üli meg koponyáját. Arcának éles vonásait pár-napos borosta fedi, melyet egy régi szerelem emlékére hordott. Határozottan jól állt neki. Értelmes tekintetű szemei világosak, majdnem fehérek, köztük határozott, keskeny orr mered előre. Vastag ajkait mintha mindig egy félmosoly táncoltatná. Hosszú, fekete szövetkabátot viselt, alatta pedig fekete öltönyt halványkék hajszálcsíkokkal. Talán már el tudják képzelni.

Tehát ez a férfi – nevének említésétől most tekintsünk el - letette a tollat, és sóhajtott. Még egyszer végigfutott a szálkás betűk sorain, majd kettéhajtotta a sárgás lapot, felállt az üres íróasztaltól, és kiment a még üresebb szobából. Átlépett az előszobában hagyott bőröndökön, melyekbe egész életét csomagolta, és az ebédlő felé vette az irányt. A lapot elhelyezte az asztalon, majd a faliórára pillantva – karórát sosem hordott – összeráncolta homlokát.

- Már meg kellett volna érkeznie a taxinak – mondta félhangosan, majd mintegy varázsütésre, megcsörrent a csengő. A sofőrt megkérte, hogy segítsen kihordani a bőröndöket, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a postaládába ejtette. Visszatekintés nélkül lépett el az épülettől.

Pestig vonatozott, ott pedig nemzetközi gyorsra szállt át. Repülhetett volna, de mindig is vonzotta a sínek kattogása. Utazás közben folyton azon morfondírozott, hogy miért is írt levelet, és miért nem mondta el személyesem mondanivalóját, mint ahogy a többi rokonának. Azt tudta, hogy félt. De mitől? Talán attól, hogy anyja marasztalni próbálja? Igen, biztos megpróbálta volna, de rá nem hathattak volna a szavak. Várta a munka és a lakás külföldön. Vagy hogy tartania kellene a kapcsolatot? Mindig is nyűgnek érezte a családját. Nem szívesen látogatott senkit. Lehet, hogy nem így, sírva akart emlékezni az anyjára. Akármennyire érzéketlen volt iránta, nem akart rossz emléket róla. Igen, ez lehet az, gondolta. A vonat közben sebesen nyargalt vele vas patáin, s elhagyta az országhatárt, elhagyta a Kárpátokat, átszállt, majd robogott tovább. S ahogy egyre messzebb és messzebb került szülővárostól, úgy kalandoztak egyre messzebb és messzebb gondolatai, kitudja milyen vidékekre.

Ahogy kiszállt a vonatból új lakóhelyén és kezet fogott az elé kiküldött ügyintézővel észre sem vette, hogyan siklott át egy határon, amely egy régi és egy új élet mezsgyéjét jelentette.

Mi vagy nekem?

Én búvár vagyok,
s Te nekem a levegő-
Ha számból a csövet kitépik,
fejemre halál jő.

Vagy fa vagyok egy szirt szélén,
s Te a gyökerem,
ami ha elszakad,a mélység
szikláin én összetöretem.

Patak vagyok.
s Te a forrás,
kiszáradok, ha téged
eltöm egy sziklaomlás.

Szárny vagyok,
s Te vagy a szél nekem,
ha nem lennél,
létemben nem lenne értelem.

Ember vagyok,
számomra Te vagy a szerelem.
Egy érzés,
mely fajomnak lételem.

Love someone

vágyak

Szeretnék egy hétig fa lenni. Egész nap csak az eget kémlelni, nézni gyönyörű színeit, érezni a szellő és a nap cirógatását, figyelni a felhőfoszlányok játékát, és mindenféle alakokat képzelni beléjük. Figyelni a csillagokat, s megszámolni mindet, s szeretném hallani a Kis Herceg csilingelő kacagását. Szeretném látni ahogy egy boldog, fiatal, gondtalan pár szalad felém, a fiú épp alattam éri utol a lányt és kapja karjaiba és csókolja forrón és édesen, és közben szeretnék az a fiú is lenni, és maradni a fa, és szeretném, ha Ő lenne az a lány. Szeretném, ha egy madárpár rám rakna fészket, s ágaim közt nevelné csemetéit, s odvamba költözzön mókus, és harkály pusztítsa férgeimet. Azután jönne a vihar, tűrném a szél cibálását és az esőcseppek ütlegét, merészen szállnék szembe vad erőivel, és nézném a dúló felhőket, és ha már kirepültek a fiókák és továbbállt a madárpár, mókuscsalád és harkály, hát vágjon belém villám és hirtelen legyek újra önmagam, de előtte még érezzem, amint fa testem kettéhasad, s lángra kap, s emésztik a rőt nyelvek. És azután minden nap kijárhassak a szenes csonkhoz, és láthassam, ahogy mellette új facsemete bontakozik ki a koromól.

Hát nem lenne szép...?

hosszú

Nagyon hosszú ez a két hét nélküle...(L) És alig vagyunk túl a felén.

Szeretni valakit

Ez valami, mit nem fejezhet ki szó,
s mégis annyit írunk s beszélünk róla
mi gyarló emberek.
Van aki dicsér, van ki leszól,
s hazugat vagy keveset mondok, hogyha
azt suttogom fülébe szeretlek.

De én hiszek ebben a szóban.
Hiszek, mert szükség van rá ahhoz,
- hiszen az ember nem telepata -
mikor lelkemben oly sok jó van,
azt eljuttassam a másik agyhoz,
ahol - remélem - tombol a hasonló érzések hada.

S én még ifjú vagyok, és nem érzem,
milyen az, mikor ránk rogy az évtizedek súlya,
s alattuk a láng lassan megkopik és kifakul.
De lehet máshogy is, hisz sokszor látom és megélem,
mikor nagyszüleim között pendül a szeretet húrja,
mely az évek tornya alatt ott van legalul.

És mi van, ha nem ő lenne ő,
és én ugyan úgy szeretném?! Semmi!
Egyébként se tudnék válaszolni.
A lényeg , hogy ő Ő!
És én szeretem! Ennyi.
A többire kár szót pazarolni.

Tehát arra a valamire, mit leírni nem lehet,
valami jelképképpen
ráaggatjuk ezt a gyarló, s elhasznált igét,
és annyiszor ahányszor lehet,
és ezenyiféleképpen,
és úgy használjuk mint valami varázsigét.

S reméljük szívünk gondját majd megoldja,
de nem.
S küzdhetünk által a végteleneken,
mert úgy lesz az embernek még több gondja,
ha szívét eme csodás béklyóba fogja.
De megéri, az én szívem ezt mondja.

Mert én találtam egy hámot, mi pont rám illik,
s belebújtam önként, ahogyan illik,
s balommal sújtok a gondra,
s pusztítom azt mi goromba,
de jobbommal ölelem mi édes,
s ebből hoz nekem többet az Édes.

S én igazán, de igazán szeretem.

Elment

Elment.
Nem hagyott hátra mást,
csak pár hajszálat, az illatát és engem.
Nem hibáztatom.
Ha tehette volna, marad.
De a sors közbeszólt,
használva a szülői aggodalom száját,
mely hazahívja ifjú sarját.
Azért kellemes reggel volt.
Szívemben az öröm feldalolt,
mikor magam mellett találtam.
Álmos mosoly ült ki arcomra,
átkaroltam, és hosszú,
forró csókkal koronáztam meg a pillanatot.
Bőrünk egymáshoz simult,
az övé mint a selyem.
De szorított az idő,
nem élvezhettük a helyzetet sokáig.
Egy kis huncutkodás, majd gyors túra a mosdóban.
Nem szeretem nézni, ahogy öltözik.
Adott még egy utolsó csókot a kapuban,
búcsút intett, azt mondta szeret, azután
elment.

Tüske

A szüleim elváltak. Lassan 10 éve. Édesanyámmal élek, és az élettársával, akit teljes szívemből gyűlölök. Nem hittem, hogy ember tud ennyire gyűlölni valakit. Legszívesebben egy tompa késsel nyiszálnám el a torkát. Persze nem fogom megtenni. Nem fogok bekattanni miatta. Pedig pokollá tette az elmúlt 9 évet. Nem sorolom fel, hogy mikkel, mert hosszú lenne, és unalmas. Elég annyi, hogy mindegy mit csinálok, semmi sem jó.
Amikor tudom, hogy itthon lesz, amikor hazaérek, vagy tudom, hogy lassan hazaér, már előre elkezd nőni bennem a feszültség.
Haza? Otthon? Ezek a szavak nekem egyébként se jelentenek túl sokat. Soha nem érzem, hogy jaj de jó hazajönni. Nem nevezném otthonnak azt a helyet, ahol élnem kell. Annyi rossz emlékem fűződik hozzá. El tudjátok képzelni milyen az, amikor már a saját anyámat kezdem gyűlölni, amiért nem ismeri fel a helyzetet? Amiért ezzel az alakkal kényszerít egy háztartásba?
A legrosszabb, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem látok megoldást. Tűrni kell. De már csak alig egy év...

Egy elmélet

Ma azt mondta nekem valaki: Szeretnék egy Tisza cipőt. De ez és ez van, úgyhogy valószínűleg nem veszek, de nem fontos. Tök jó lenne elmenni erre meg erre a színielőadásra. Játszik benne a kedvenc színészem! De nem megyek, mert drága a jegy. Mindegy, nem fontos.
Itt megkérdeztem tőle: Ha az a két dolog, amit most nagyjából a legjobban szeretnél nem fontos, akkor mi az? Nem tudott válaszolni. Tehát, akkor semmi sem fontos. Viszont, ha nem fontos semmi, akkor miért élsz? Mi értelme az egésznek, ha minden úgyis mindegy meg nem fontos?
Ha valamire vágysz, akkor küzdj meg érte! Nem biztos, hogy sikerül is elérned, de legalább annak a biztos tudatával mehetsz tovább, hogy te mindent megpróbáltál. Ne hagyd magukra az álmaidat!

Reggeli gondolatok

Fél hét körül lehetett. Egy padon üldögéltem, épp a reggelimet majszoltam. Azon gondolkodtam, hogy mennyire befolyásolja az emberek viselkedését a napszak. Kora hajnalban például egyesek nagyon undokok, mások meg teljesen toleránsak sorstársaikkal szemben. A lombokon átszűrődő nap aranyló pászmákat vetített a szállongó porra.
Figyeltem, milyen arccal sietnek tova az emberek, (Félreértések elkerülése végett nem vagyok híve a nagy melleknek. A közepes, formásra voksolok ;).) amikor megjelent két igazán nagymellű csaj. Mindkettő 20 körül lehetett. Ami érdekes az az arckifejezésük volt. Az egyik gyalog volt, kidüllesztette a mellét meg a farát, mosolya pedig azt üzente: Nézd! Gyönyörű vagyok! Bámulj meg!. A másik biciklizett, keblei pedig minden zökkenőnél ugrottak egyet. Nem mosolygott. Szúrós pillantással pásztázta a környéket, és mindenkinek a szemébe nézett: "Igen, nagy a mellem. Utálom. Ne bámulj, mert oda megyek!"
A szemem sarkából azt vettem észre, hogy mozognak a morzsák a lábam alatt. Lenézek, hát szorgos kis hangyák kezdték elhordani, amit leszórtam. Őket kezdtem figyelni, mert meguntam az embereket. Furcsa volt, ahogy a náluk sokkal nagyobb darabokkal küzdenek. Jó volt nézni az elhatározottságukat. Furcsa lehettem, ahogy előregörnyedve, meredten bámultam magam alatt a földet.
Kellemes reggel volt. Teljesen gondtalannak éreztem magam. Remélem mindenkinek lesz része ilyenben legalább egyszer az életben.

12 óra

8 óra munka 8 óra pihenés... vagy valahogy így. Igaz? Na ez az életben sajna nem így megy. Két éjjel bulizás után túl vagyok életem első 12 órás műszakján, és az ájult alváson utána. Durva volt. 3 óra múlva mehetek vissza. Elég fárasztó. Hmm. Na már csak két éjjel van belőle, aztán két teljes nap pihi. Küldjetek energiát!

Balaton I Love You

Egy hét+Balaton+Zsuzsi=leírhatatlan élmény:) Ez volt életem eddigi legjobb nyaralása! Kár, hogy vége.
Pár szó róla:
puding hajnal 2-kor, naplemente kilátóról, éjszaka a vízben, fincsi!puncsos!:D, nyikorgó ágy, gitár, sok csomaggal vonaton, légmatrac és sátor, szúnyogvadászat hajnalban, függönytelen kupé.

Tényleg! Ha már ággyá lehet alakítani az üléseket, és be lehet zárni az ajtót,miért nem raknak függönyt a vonatok fülkéire?

King and Queens of promise

Aki végignézte a videót, és figyelt a kiírásokra is felül, gondoljatok bele! Hát nem ezt csináljuk ma, is? Erről szól az egész emberi történelem, mióta az előember felemelt a földről egy faágat, hogy azzal verje agyon szomszédját, akinek a barlangja előtt nőtt egy különösen finom bogyót termő bokor. Mikor lesz már vége ennek az őrültségnek? Soha? Miért kell az embereknek irtani egymást? Ez lenne a kiválasztódás újkori megnyilvánulása? Mindennek a kapzsiság az oka! Mindenki magának akar mindent, akiben meg nem teng túl ez a vágy, azért kapargatja össze azt, amit csak tud, hogy túléljen. Ahhoz hogy ez megváltozzon, az egész emberiségnek kellene az egyik pillanatról a másikra megváltoznia. Mert szerintem ez fokozatosan lehetetlen. Ha vannak páran, akik meglátják az értelmet ebben, és felhagynak az önzőséggel és kapzsisággal, azokat a többiek rögtön kizsákmányolják, ergo elpusztulnak, így nem terjeszthetik tovább a fényt. Elég kétségbeejtő helyzet.

...

Zs

 

Van egy vadállatom...

Nekem van egy vadállatom. Nem tudom milyen fajta. Valami korcs. Nem szeretem. Háziállatként tartom... illetve legszívesebben nem tartanám, de ragaszkodik. Ketrecbe kell zárnom. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem engedem ki. Azért, mert akkor belém harapna, és elijesztené mellőlem, vagy rosszabb esetben megenné a pillangót, akit viszont szívesen tartok magam mellett... illetve csak szeretném magam mellett tartani, de képtelen lennék, csupán önszántából szegődött hozzám. Mindenesetre ez a vadállat és a pillangó a rács két oldalán nagyon is jól megvannak egymással, s ettől a vadállatnak csak még nagyobb az önbizalma. Amikor a pillangó rászáll a rács egyik rúdjára, a vadállat rögtön nekem akar ugrani. Tépi mellettem a rácsot, acsarog, öltögeti hatalmas, vörhenyes nyelvét, és villogtatja fűrészes csáprágóját. Ilyenkor rám tör a kényszer, hogy elhessentsem a pillangót a rácsról, de nem tehetem. Nem vagyok, és nem is lehetek ura a pillangónak, mert a pillangó egy szabad lélek, akit ha a markunkba zárunk, röpképtelenné válik, és belepusztul imádott szabadságának elvesztésébe. Abba viszont én pusztulnék bele, ha elveszíteném, így egy pompás kis háromszögben élünk mi hárman, a csodás pillangó, a fekete vadállat, és jómagam, "az igazi égszínkék".

"A város mellett egy dűlőúton bandukolva eljutsz egy nagy rétig. Azon a réten van egy-két szál virág. De várj csak kicsit! Délben hirtelen seregestül jelennek meg ott a különleges kék virágok. Úgy tudni, hogy azok a virágok éppen csak délben virítanak, és csupán egyetlen percig. De mi a nevük? Az igazi égszínkék. Szedd le őket! A kék kelyhek nedvét csavard ki egy pohárba, aztán mártsd bele az ecsetedet, és vidd fel a festéket egy papírra. Meglátod, hogy az a festék olyan kék színt ad, mintha a valódi eget varázsoltad volna oda. Hát persze, hiszen az igazi égszínkék csodafesték." /Balázs Béla - Az igazi égszínkék/

"We live in a beautiful wolrld..."

Látképek a szobám ablakából. Szeintem magáért beszél...

 

a Mennyország  kapuja

érdekesek a gyárkémények 

Figyeld a bal alsó sarokban a hullámot.

Mintha a földből nőne ki a felhő.

Azúr csoda

Színek kavalkádja

Éjjel...

Egy óriás kiborította a tejfölt...

Felhők

Egyszerre voltak félelmetesek és gyönyörűek reggel a felhők felettünk.

Viharban

Autóban suhantunk.

Köröttünk a vihar,

átölelt zord karjaival.

Az aszfalt szinte forrongott alattunk.

Felszínén a hab

vadul fröccsent szét a kerekek alatt

Mint riadt varjak,

a cseppek,

előlünk szétreppentek.

Az üvegen megannyi apró patak,

szaladnak lefele és hátra,

remegnek, meg-megállnak, folynak egymásba.

Leheletem párává olvad az ablakon,

kis festővászonom,

ujjammal, rá e képet mázolom:

Utazunk egy zubogó patakon,

s az autó már nem más,

egy fenséges, fehér vitorlás.

S a Dunántúl dombja,

már látom, hatalmas hullámok,

köztük vakmerőn túrázok.

Feszülnek hajóm vakító vásznai,

birokra kelnek a vihar markával,

csattogva szállnak szembe süvöltő szavával.

De jaj! Valami reccsen.

Hirtelen megdől az árboc.

Vigyázz hajó, a hullámba vágódsz!

Kiáltnám, de testem

s torkom megdermed,

szavam mellemben reked.

Már nincs visszaút.

Dereglyémen győz a fizikai törvény,

kettőnket együtt ragad mélybe az örvény.

Olyan mint egy fekete, feneketlen kút,

vitorlásom benne fehér tetem...

Az autó zökken, s én felébredem.

Szerelem

Múltkor megkérdezte tőlem egy barátom, hogy szerintem mit jelent szerelmesnek lenni. Saját bevallása szerint még sosem volt szerelmes, és kíváncsi, milyen lehet az. Nem tudtam sok mindent mondani neki, csak gyorsan felsoroltam pár dolgot amik szerintem hozzá tartoznak. Azóta viszont többször gondolkodtam rajta, és eszembe jutott még egynéhány. Gondoltam felsorolom nektek.
Számomra szerelmesnek lenni valakibe azt jelenti, hogy ha meglátom, mindegy mennyire van rossz kedvem, mosolyognom kell, és dobban egy hangosat a szívem, mintha az ég zengne, és remegne lábam alatt a föld. Minden érintése nyomán érzem, ahogy a boldogság átáramlik a bőrömön, bizsereg az összes érzékelő ideg, és azt kiáltozzák "Még!Még!". Azt jelenti, hogy képes lennék órákon át csak nézni csendben, egy szót sem szólni, mégsem unatkozni. Azt, hogy újra és újra meg akarom érinteni, csak megsimítani az arcát, a kezét, elborítani csókokkal, és ezért semmit nem kérek cserébe, csak hogy nézhessem és érezhessem. Azt is jelenti, hogy bár nem érzem olyan konkrétan, mint más illatokat, mégis tudom, hogy nagyon jó illatú a bőre, és ha ott hagyja a párnámon, belefúrom az arcom, és legszívesebben ki se venném onnan. Azt jeleni, hogy az is elég lenne, ha csak ott lenne, a szobám sarkában, ott kuporogna, és tudnám, bármikor oda mehetnék, és megérinthetném. Bármit szeretne, mindent meg akarok adni neki, fontosabb az, hogy Ő jókedvű legyen, mint bármi más a világon. Ami az enyém, az az övé is. Amikor várom, hogy jöjjön, minden szembejövőtől azt remélem, hogy Ő az, hirtelen lerántja a maszkot, és kacagva rohan felém. Azt is jelenti, hogy amikor elválunk egymástól, arra gondolok, mikor láthatom legközelebb. Azt, hogy elalvás előtt Ő az utolsó gondolatom, és ébredéskor Ő az első. Azt is, hogy minden kis apróságról Ő jut az eszembe, és folyton megmosolyogtat.
Hát, nekem nagyjából ezt jelenti szerelmesnek lenni.
És nektek?

Vívódás (régebbi)

Ha meglátom, a szívem repes,

arcomon vidám mosoly fakad,

a nap a felhők mögül kiles,

fénye elfedi minden bajomat.

Csak őt látom és senki mást

köröttem megszűnik az élet,

elfeledek evést, ivást,

egyszerű e lelki képlet:

fogom magam, és fogom Őt,

a csodást, a szépet, a nevetőt,

középre megjelet biggyesztek,

a végére meg egyenlőt.

És mégsem megy oly könnyen!

De nem értem: miért?

Egy csókot lopnék csöndben,

csak nem tudom, miként.

Belülről szaggat a vágy,

szaggatja, tépi, hasítja lelkemet,

de testem, mint mi nem is érzi,

töretlen tűri gyötrelmemet.

Nem mozdul, nem lép,

csak áll, ácsorog és vár,

nézi Őt, az édest,

az idő már későre jár.

Az első dalolda

Mind közül először volt a festő.

A barlang falára, gondolta,

egy szép, kövér mamutot fest ő,

s ámulhat rajta majd a majomember csorda.

S mikor az első tétova szót

cserepes, szőrös ajkáról ledobta,

hogy kőre pingált műve miről szólt,

végre a szájtáti népség tudtára adhatta.

S mikor a hősi sztorit a mord

ősember már százszor előadta,

rímmel fűzött össze minden sort,

s ezzel magát is szórakoztatta.

Egy darabig ismét népszerű és új volt,

de egyik nap magában azt gondolta,

dúdol alá valami fennkölt dallamot,

s másnapra szomszédja is azt dalolta.

Hallgatója egyszer egy harcos-féle volt,

némán figyelte a műsort az ebadta,

egy kidöntött tönkön hetykén trónolt,

s baltája nyelével a ritmust kopogta.

A művész figyelte, érezte, jól szólt,

s a vadászt azonnal társának fogadta.

Ha a festőből lett dalnok dúdolt,

amaz mindig a tuskót paskolta.

A népek elméje azonnal megindult,

hordtak oda mindent, minek volt hangja,

sípoló bőrzsákot s tányért, mi kondult,

s lett a mesének hangos alapzatja.

Hát így lett az ősember legelőbb a festő,

festőből lett híresség, majd meséjét mondta,

aztán lett dalnok, de előbb még költő,

s megszületett végül az első dalolda.

Eső

Esett.

Cseppek kopogtak párkányomon,

kis, bolondos dalokat szülve belül kobakomon.

Dum-TA-ta dum-ta-ta TA-Tatata bomm.

Megannyi égből pottyant gyémánt

szakadt darabokra a betonon

lapos testét feketére festve.

A sáv szélén világlott a csík,

min valami sikamlós, sárga kicsi kígyó,

ki rémít minden bicajos nénit, bácsit,

"A másssszikra vigyásssz!" sziszegi

ónix szemét meresztve sandán,

midőn csillogó kobakját felveti,

mérges szabják szikráznak szája padján.

Közben az eső, az csak veri és veri.

Únos-úntalan, mint szomorú szerelmes,

ki mátkáját siratja, a ragyogó napot,

kit felhőgallérjával az imént betakargatott.

Te számító, kapzsi Átok!

Te hálátlan, nyomorult Ribanc!

Nem versz át, én láttam!

Élve hantoltad el, hát igaz?

Csak trónjára törtél,

nem kell a művi könny!

Idelenn nem sajnál senki!

Nem vár, csupán közöny,

és utálat, és méreg.

Te aljas Féreg!

Te könnyező Szajha!

Pusztulj hát innen, vagy fiadnak se lesz nyugodalma!

S láss csodát,

a tanácsot megfogadta,

eliramodott gyorsan,

szelek cudar hátára kapva.

Új utkara!

Van pár dolog, mire nem tudok figyelni.

Ódonra, aggra elmém nem reagál,

Elkalandoz messzi álom-tartományba,

Csábítja szemem a végtelen határ.

Annyi mindent felfedeztek régen.

Újra lelni manapság oly nehéz.

Tengernyi tudomány, és rám belőlük

Csupa feltárt, halott tény, ami néz.

A múlt számomra csupa unalom.

Nem oly izgalmas a kincs, mit más kiás,

Szűz földre kell hát lépnem,

Csak ott várhat rám vigasztalás.

De merre lelek ilyen teret,

Hol nyomát nem hagyta emberi lény?

Szinte már magam is elhiszem:

Mire vágyok, nem létezik, ez a keserű tény.

De eszembe ötlik egy egy utolsó út,

Mely számomra járható még.

Keresni fogom azt a helyet,

S számomra ez teremt célt.

Meg kell lelnem... Nem! Kitaposnom az ösvényt,

Hol csizmámhoz múlt pora nem ragad,

Léptem nem fogja nehéz nyűge,

S így szabadságom az mi megmarad.

Világvége hangulat

Kifejezetten tragikus napom volt. Napok óta ilyen vacak az idő, plusz dupla magyarral kezdtünk, emellett nyűgös voltam, kiderült, hogy nem nyertünk a pályázaton, amivel 3 hétre mehettünk volna Angliába, és az is kiderült, hogy elmarad a 3 napos, iszonyatosan jónak ígérkező, erdélyi drámafesztivál, amire már annyira rá voltam izgulva, mint medve a málnára. Ezekből kifolyólag meglehetősen depis hangulatba hullottam.

Pedig általában elég mázlista szoktam lenni. De ha egyszer beüt a krakk, akkor ott vége a napomnak. Egymásra rakódnak a rosszabbnál rosszabb dolgok. A ma is egy ilyen.

A fujj. Utálom magam amikor ilyen vagyok. Valójában történt ma velem jó is... na jó talán mégsem. Az ötös civil felelésen kívül, meg azon, hogy hallottam egy vers és prózaíró versenyről. De majd elválik. most épp verseket válogatok arra.

Na most, hogy szépen kinyafogtam magam, kezdek jobban lenni. Mindjárt postolok egy verset.

Szerelem második hallásra

Sajna csak másodikra... De akkor igazán!
Ugyanis beleszerettem egy hangszerbe. Mégegybe pontosabban. A dob volt ugye az első, a mostani pedig az ún. "hang". Svájci krapekok gyermeke, amit Esztnek köszönhetően ismertem meg. Először furcsa volt, nem is hallgattam sokáig, meg nem is volt hozzá hangulatom, de aztán feltűnt, hogy amit hallunk, azt mindet azokkal az UFO alakú valamikkel csinálják, abban a pillantaban szíven talált Ámor nyila. A héten utánanézek a helyi hangszerboltban. Remélem tudnak szerválni egyet valahonnan.

Ezúton is ezer meg egy köszönet Eszt:D

Forog az élet kereke...

Hát igen. Mostanában eléggé el voltam havazva, kevéske szabadidőmet pedig Zsuzsival töltöttem (L). Pedig lett volna miről írnom bőven. Volt egy egész szép kis eszmefuttatásom is, de sajna már elpárolgott. Nem volt időm feljegyezni... és kissé alkoholgőzös hangulatban tört elő, ami szintén megnehezíti a felidézését. Rossz amikor az ember tudatának peremén ott van a megoldás, de ahányszor utána kap, annyiszor csusszan ki a kezéből. Mint mikor megpróbálunk egy lebegő szöszt elkapni, és a mozduló kezünk keltette légáramlat menthetetlenül sodorja tovább, mielőtt megfoghatnánk. Hát valahogy így van ez most is velem. Viszont van olyan is amire emlékszem: irodalom órán Babits Esti kérdés című versét elemeztük, ami (ha elolvastátok, vagy ha már ismeritek) a létezés, a halál és az újjászületés miértjeit boncolgatja. A vers törzskérdése a tanárnő szerint: Miért van élet, születés, és miért ilyen szép, ha végül minden úgyis elpusztul? A kérdés magában foglalja a választ: azért, mert szép. Ezzel egyet értek. De a Tanárnő szerint ez még nem magyarázat a pusztulásra. Szerintem meg igen. Mert szerintem a születés is gyönyörű, és önmagában egy csoda. Viszont ahhoz, hogy valami jó keletkezhessen, előbb meg kell semmisülnie valami másnak. Ez a körforgás egyetlen igazi törvénye. Emellett a halálban is lehet szépség. Nem véletlenül vonzódott hozzá megannyi dekadens művész. Gondolok itt Adyra például. Persze ez csak az én véleményem.

Her morning elegance

Engem nagyon megfogott az ötletességével. És a muzsika is kellemes.

Egy nap Vele

Várakozás,

Találkozás,

Mosoly és ölelés és csókok,

Forrók és édesek,

Vonaton rázkódás,

Pihe-puha ölelés,

Gondtalan és időtlen,

Bújás és lebegés,

Siklás a jégen,

Hűvösben egy láng,

Lelket melengető,

Séta a fényben,

Cirógató sugarak,

Csókok és csókok és csókok,

Mézédesek és zsongók,

Pillangók a gyomorban,

Rajzanak és bomlanak,

Boldogan hamvadnak,

Pár repülő óra,

Eldorádó kincses boltja,

Rázkódás újra,

Csókok újra,

Szívek szólama,

Dallamos és zendülő,

Boldog és csendülő,

Míg világ a világ,

A bolygó megáll,

Az idő megszakad,

Egy másik világ,

Hova csók ragad át,

Szőlő füstjén át,

Az idő lejárt,

Elváló kezek,

Hasadó szívek,

A holnapot várják.

Dráma fesztivál ápdét

Az előző bejegyzésben említettem, hogy pénteken mentünk egy dráma fesztiválra. Hát annyira jól sikerült, hogy a 33 versenyző csoportból benne vagyunk a legjobb hatban!!!! Nagyon jól éreztük magunkat, és nagyon jól sikerült az előadás is. Persze a zsűri mondott egy csomó dolgot, amin van még mit javítani, de ez azért egy teljesen amatőr csapattól nagyon nagy teljesítmény. Meg lettünk hívva a gálára, ami tulajdonképpen nem tudom miből fog állni. A jelen állás szerint a hatodikok vagyunk, de ha így is marad, akkor is többek vagyunk mint megelégedettek. Reggel amikor megtudtam azt hittem kiugrok a bőrömből.

Nagyon tehetséges kis csapatunk jött össze. Imádom őket! A vicces az egészben az, hogy vagyunk ketten 18-19 éves fiúk, három 18-19 éves, és nyolc 15-16 éves leányzóval. Elég kellemes környezet, mit ne mondjak. Lassan olyanok a lányok, mintha a húgaim lennének. Sajnálom, hogy már csak egy évet tölthetek velük. Sanyi meg még idén elmegy. Végzős. Elég nagy veszteség, de egyszer ennek is be kell következnie. Három éve játszunk együtt Sanyival, és mostanra olyan összhang van köztünk, hogy többször előfordul, hogy ugyan azokat a poénokat sütjük el, ráadásul egyszerre. Tegnap például a hazafele úton megálltunk egy benzinkútnál kicsit pihenni. Valahogy előjött, hogy melyikünk is a férfiasabb. Erre elindult ugye a versengés, és eljutottunk oda, hogy ki a magasabb. Ahogy háttal álltunk egymásnak, másodpercre pontosan egyszerre kezdtünk el pipiskedni. Kicsit félelmetes volt. 

Mindenkinek hiányozni fog Sanyi.

Leállt az agyam...

Az utóbbi idő túláradó szellemi rohamai után most egy kicsit úgy néz ki, leállt az agyam. Lehet ez azért van mert boldog vagyok, és inkább csak akkor írogatok, ha valami bajom van. Elgondolkodtató témával sem találkoztam mostanában. Minden jól megy úgy érzem. Zsuzsival jól megvagyunk, bár ez még nagyon rövid idő, és a gondok általában úgyis olyan 3 hónap körül jönnek elő. Na majd meglátjuk. Egyenlőre úgy érzem megint sokkal toleránsabb lettem a másikkal szemben mint azelőtt. Ez jó!

Holnap lesz az első előadás az új darabbal. Iskolai színjátszó kör. Holnap megnézhetik a szülők, barátok, barátnők stb., pénteken pedig megyünk Solymárra egy dráma fesztiválra. Páran már 3. éve megyünk a suliból, de a legtöbben kezdők. Azért remélem jó lesz. Minden évben nagy buli. Majd gondoljatok ránk! A darab egyébként Stephen Poliakoff City Sugar c. műve, lerövidítve (45 percbe bele kell férjen) és átdolgozva. Egy nagydumás, közönségkedvenc rádiós műsorvezetőről szól, aki hülyíti a népet, közben meg undorodik az egésztől, mert nála senki sem látja jobban, milyen buta és befolyásolható a felnövekvő korosztály. A háttérben dolgozik egy ambíciózus hangmérnök (jómagam), illetve megjelenik annak a bizonyos "generációnak" egy tipikus képviselője, akit aztán a főszereplő megpróbál valamiféle reakcióra sarkallni, észhez téríteni. Emellett sok kisebb szerep mutatja be az emberek ostobaságát, befolyásolhatóságát. Szerintem nagyon valós világképet ad, hiszen a média foglyai vagyunk mind. Nagyon aktuális. Gondoljatok csak bele, mihez kezdenétek ha hirtelen megszűnne mindenféle média? Nem lenne TV, nem lenne internet, rádióműsor is csak néha, újságokat pedig nem nyomtatnának, és nem bombáznának folyton reklámokkal az utca plakátjai. Próbáljátok csak beleélni magatokat! Kétségbeejtő ugye?

Na úgy néz ki mégsem állt le olyan nagyon az agyam. Csak valamivel el kellett indítani.

Szeretem a verset

Szeretem a verset.
Szeretem a letisztult, egyszerű formát,
Szeretem a szép, színes képeket,
De nem akarok teremteni mély hitet vagy csodát.
Az valahogy nem nekem való falat,
Vagy ha mégis, hát félek, cigány útra szalad.
Hát elég nekem ha szépet alkothatok,
S mikor írok, magamban elgondolkodhatok.
Gondolhatok vidám-meleg, nyári napokra,
Tavaszi parkban friss-festett padokra.
Feledhetem téli város havát, lucskát, sarát,
Száraz-sárga avarnak panaszos zaját.
Szeretem a sugárzó-kék, felhőtlen eget,
Szeretem a vihart, szeretem a szelet.
Szeretem a természet százezer csodáját,
S elmerülve érezni az élet folyását.
Ezekre mind alkalmat adhat,
S ha lelked szabadon szárnyalni ereszted,
A költészet magával ragadhat.
Ezért szeretem a verset.

Junkies

Unalom

Az unalom öl.
Mint az űr, kiszívja
lelked melegét,
az élmények, érzések
színes elegyét.

Az unalom teremt.
Bolond eszméket szül,
mik értelmetlenek,
csak egy okból élednek,
hogy unalmat űzzenek.

Az unalom halál,
az unalom élet,
egyszerre bölcső,
s egyszerre sírkert.

Cherchez la femme

"Keresd a Nőt". Egy plakáton ma ezt láttam,
de egyből rájöttem: már meg is találtam.
Ott állt mellettem, és fogta a kezem,
szemeibe néztem, s szépségükben elvesztem.

Ajkai mint a méz, oly édesek voltak,
és puhák. Mint ezer puha párna, úgy karoltak.
Azt a levegőt szívtam, mit Ő kilélegzett,
vele eltöltve, minden pillanat kényeztet.

Tudom, ezek mind csak elrongyolt szavak,
bennük már egy cseppnyi újdonság sem maradt,
de érzem, mégis mind szép lett és igaz,
mikor Ő lett a virág, és én lettem a tavasz.

Vacak nap

Hát elég vacak napot tudhatok magam mögött. Összevesztem a legjobb barátommal, ráadásul újdonsült barátnőmmel is éppen elkerültük egymást. Igen, van barátnőm :D (ki akartam hagyni a smiley-kat, de most nem bírom ki) Megint rá kellett jönnöm, hogy sokkal gyorsabban jár a szám, mint az eszem. Emellett rólam nagyon sok minden lepereg. Mármint olyan dolgok, amiken mások megsértődnek. És ezekből a tulajdonságaimból adódóan, sokszor van, hogy meggondolatlanságomba olyat mondok, amivel megbántok másokat. Jelen esetben Diust. Persze utólag visszagondolva tényleg bunkóság volt tőlem, de egyáltalán nem azzal a szándékkal mondtam, hogy megbántsam. Csak kicsúszott. Néha túl őszinte vagyok. Utána egy légtérben kellett töltenünk 2 órát, mert mindketten járunk az iskolai színjátszó körbe. Folyton beszólogatott. Remélem sikerül kiengesztelnem. Mindenesetre várok pár napot. Talán hétfőig, hogy picit lenyugodhasson. Fontos barát.
Barátnő: hát igen. Végre sikerült megszabadulnom a múlt árnyaitól. És jó érzés. Végre nem szorul össze a gyomrom, amikor volt barátnőmet látom a suliban. Jó, hogy ilyen sokat tud segíteni az, ha valaki betölti a régi érzések helyét. Hát itt vagyok Boldogság! Gyere, és kapj el!

Törin

Az eddigiektől eltérően, most nem lélektani téma ragadott magával.

Töri órán feldobta a tanárnő a kérdést: El tudjuk-e képzelni a világot háború nélkül?

Egyhangú nem volt a válasz. Hozzáteszem 18 év körüli társaság. Az emberek ugye folyton ellentétekbe keverednek egymással, mivel nem vagyunk egyformák. Az ellentéteket vagy kompromisszummal, vagy pedig a másik meggyőzésével lehet megoldani. Az ember természetéhez tartozik, hogy megpróbálja meggyőzni ellenfelét (na tessék, már megint itt a lélektan), csak később hajlandó.

Emellett az agresszió is az ember legbelső természetéhez tartozik. Ha belegondolunk, megláthatjuk, hogy minél messzebb megyünk vissza a történelemben, az egyes emberek annál agresszívabbak egymással szemben. Az országok/népek közötti kapcsolatokban ez nem annyira feltűnő, hiszen ma is folyton acsargunk egymásra, míg a civilizált társadalomban az emberek sokkal toleránsabban élnek egymás mellett, mint mondjuk a vadnyugaton, ahol minden kis becsületsértésért párbajra hívhattak, rosszabb esetben pedig simán csak lepuffantottak. Azóta ez sokat változott, azonban az agresszió nagyon mélyen gyökerezik bennük, hiszen szélsőséges esetekben életet menthet. A vezető pozíciókba kerülő személyek pedig helyzetüknél fogva agresszívabbaknak kell lenniük az átlagnál, hiszen másképp nem kerülhettek volna oda, ahol vannak. A béketűrőbb embereknek általában nincsenek is ekkora ambícióik. Ettől persze több vezető személyiség lehet békeszerető. Ne értsetek félre. Csak azt akarom mondani, hogy hajlamosabbak radikális lépésekre, mint a békésebb természetű embertársaink. Tehát ha a vezető pozíciókat betöltőknek hatalmukban áll háborúkat kirobbantani, és agresszívabbak mint az átlag, akkor meg is fogják tenni. Az erős motivációk sokszor olyan dolgokat hoznak a felszínre belőlünk, amikről korábban nem is gondoltuk, hogy ott vannak. Agresszív emberek pedig mindig is lesznek, hogy támogassák az ilyen törekvéseket.

Olvastunk egy szövegrészletet egy szerzetes filozófustól. Összefoglalva azt írta, hogy az ember természete, hogy folyamatosan szaporodik. A népesség körülbelül 25 évenként megduplázódik, viszont az élelmiszer termelés lassan fejlődik ehhez képest, és nem fogja tudni tartani az iramot (ahogy ezt ma már tapasztaljuk is). Ennél fogva, ahhoz, hogy az emberiség fent maradhasson, szükség van háborúkra és járványokra, hogy időről időre megritkítsák a népességet.

Elénk tárult tehát egy megoldás: megtanulni elfogadni úgy a világot, ahogy van, háborúkkal, éhínséggel, és járványokkal. Beletörődni, hogy sohasem lesz béke a Földön.

De én látok egy másik lehetőséget is. Nem az én ötletem. Sir Isaac Asimovtól, a sci-fi egyik atyjától kölcsönöztem. Asimov megírta az emberiség 22 ezer évnyi fiktív jövőjét. Novelláinak és regényeinek gyűjteménye, az Encyclopedia Galactica, több vaskos kötetre rúg. Ennek egyik története a Föld bolygó távoli jövőjében játszódik, amikor is a galaxis egy része már be lett telepítve, és bonyolult események következtében (ez egy hangzatos változata lenne annak, hogy nem akarom lelőni a poént azok előtt, akik esetleg még elolvasnák, amit ajánlok) a Föld felszínének nagy része radioaktív lett. Ennek következtében a lakosság kis területekre szorult vissza, és az élelmiszer ellátás is nehézkes, így szigorú népességkorlátozást vezettek be. Gyermekek csak engedéllyel születhetnek, illetve a felnőttek, amint elérik a hatvanvalahány éves kort, kötelezően eutanáziában részesülnek. Mindezt a szükségállapotnak köszönhetően a földiek nagyon jól viselik. A novella egy repülő fedélzetén kezdődik, ahol egy idős házaspárról kiderül, hogy az eutanázia előtti utolsó utazásukon vannak. Boldogok, hogy együtt távozhatnak az élők sorából, és az egész repülő ünnepi őket. Mindenki elfogadja az életet olyannak, amilyennek adatott. Szerintem ez reális kép, ugyanis az emberi szellem és lélek elképesztően alkalmazkodóképes.

Ebből a történetből indult az elképzelésem. Mint tudjuk, a Föld teherbírásának, mint a világban mindennek, létezik  egy felső határa, létezik az a mennyiségű ember, amit már nem képes eltartani. Mi pedig szaporodunk, és lassan annyian leszünk, hogy egy talpalattnyi helyünk sem lesz. Ha sikerül megakadályoznunk a háborúkat és járványokat, amik a fent említett szerzetes szerint szükségesek a népesség kordában tartásához, hova jutunk megfelelő szabályozás nélkül? Megtehetjük, hogy megállítjuk valahol a populációt. Korlátozhatjuk a születések számát. A kötelező eutanázia szerintem túlságosan radikális, bár eljöhet az az idő amikor szükség lehet rá. A technika fejlődésével a népesség maximuma nőhet. Vannak különböző tervek olyan városok építésére, amelyek kis területen rengeteg embernek adhatnak otthont, így több termőföldhöz juthatunk, és nem kell még több erdőt megsemmisítenünk. Az ökológiai egyensúly, és a földek termőképességének fenntartása is fontos, hiszen enélkül nem tudnánk elegendő élelmet termelni. Úgy hiszem megfelelő odafigyelés és szabályozás mellett meg lehet találni az egyensúlyt. Csak akarnunk kell! De ehhez az embereknek össze kellene fogniuk, és együtt küzdeni a közös célért, a leszármazottaink jólétéért. Sajnos úgy tűnik, nem vagyunk képesek egyenlőre ilyen messzire előrelátni az időben. Számomra ez lenne az ideális jövő.

Összefoglalva két megoldást találtunk: beletörődés, és folyamatos, küzdelem, vagy összefogás, áldozathozás, és harc egy olyan célért, amit ha elérünk, leülhetünk a képzeletbeli karosszékbe, és megcsodálhatjuk művünket.

Kételyek

Mi emberek mindig félünk valamitől. Nagyon kevés köztünk az olyan, aki igazán bátran bele mer vágni a dolgokba. Talán a rossz tapasztalatok teszik, mint mikor a kisgyerek kíváncsi, hogy mennyire meleg a vasaló talpa, azután zokogva rohan anyukájához az ujját szorongatva. Bármibe szeretnénk belevágni, mindig ott motoszkál elménk mélyén az a bizonyos "De mi lesz, ha...?" kezdetű kérdés, vagy kérdések, és néha már olyan erővel ostromolják tudatunkat, hogy szinte elhisszük: minden rosszul fog elsülni. Persze így nem lehet élni, és idővel megtanuljuk, hogy kockáztatni kell. De mégis, sokszor hosszú szenvedést okoz a kételyeken való rágódás. Főleg a szívügyeknél rendszeres az ilyen tétovázás. Egy nagyon tipikus eset az, mikor úgy érezzük, beleszeretünk egy barátunkba. Ilyenkor felmerülnek a félelmek, hogy vajon megéri-e kockáztatni a barátság feláldozását a szerelem oltárán? Megrohamozzák az embert a rémképek, hogy visszautasítanak, és így könnyen füstbe mehet a kapcsolat. Az pedig nagy veszteség lenne, hiszen a helyzet természetéből adódóan, mindenképpen számunkra fontos emberről van szó. De nem csak ilyen téren lehetünk tétovák, hanem például alkotásunk megmutatásában is. Írogatok verseket, megmutatom őket a barátaimnak. Egyik ismerősöm (aki egyébként a Szamba! blog szerkesztője, megtaláljátok a linkek között) mesélte, hogy jár egy kis írókörbe. Elgondolkoztam, hogy milyen lenne kipróbálni magam, de egyszerűen nem merek elmenni, mert nem tartom magamat elég tehetségesnek. Sokan szenvedünk ilyen kis önbizalomhiányoktól. Mindig is csodáltam azokat, akik bátran oda mernek állni bármilyen feladat elé. Szerencsére rájöttem, hogy ez fejleszthető. Az ember nagyon sokat képes változtatni magán. Az utóbbi két évben rengeteget nőtt az önbizalmam. Ebben nagy szerepe volt barátoknak, barátnőknek egyaránt, és annak, hogy sokszor rákényszerítettem magam arra, hogy tegyek meg valamit, amitől rettegtem, hogy nem fog sikerülni. Persze aztán össze is jött pár dolog, és van mire büszke legyek. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem szabad engedni a félelmeinknek! Akár mennyire aggódunk, tegyük meg azt, amire a szívünk legmélyén vágyunk! Tudom, mondani könnyű. Nekem is van most egy ilyen típusú dilemmám, és éppen azért írok róla, hátha végre sikerül felülkerekednem a kétségeimen. Csalódásokkal úgyis mindig találkozni fogunk életünk során. Akkor meg mitől félünk? Az emberi lélek csodálatos! Olyan öngyógyító képessége van, amivel szinte mindent át tud vészelni! Csak egy kis időre van szüksége, és hitre. Hinnünk kell abban, hogy elmúlik a fájdalom, a csalódottság, a keserűség, és akkor tényleg elmúlik. Mindig nézzetek a jövőbe! A múlt tanulságokkal szolgál, de nem szabad túl sokat rágódni rajta, különben elveszítjük az irányítást a jelenünk felett. A jó hadvezér is arról ismerszik meg, hogy mindig egy lépéssel ellenfele előtt jár gondolatban. A mi ellenfelünk az Élet. Én hiszek a Sorsban. De nem úgy tekintek rá, mint egy szilárd szövetre, aminek minden szála a megadott irányba kanyarog. Olyannak képzelem inkább, mint egy fa gyökerei a földben: az apró kis szálak számtalan irányba fúrhatnak utat maguknak a göröngyök között. Szerintem nem hiába ábrázoljuk családunkat is egy fával. A mi világunkban minden a természetre vezethető vissza. A természet pedig csodálatos, és mindenre kínál valamiféle megoldást.

Más

Végre! Már más az,
kitől megdobban a szívem,
ha látom.
Végre már nem őt kívánom!

A heg gyorsabban forr,
ha egy varázs az, mi segíti!
Érzem,
újra egész lesz a lényem!

Nem bénítja szívem,
a szakadt izom kínja.
Lábam
újra léphet már bátran!

És meg is fogja tenni,
amint az út megnyílik előttem.
Indulok,
mert várni, tovább már nem tudok.

Korlátok

Vacak érzés rájönni, hogy kb. semmit nem csináltam eddigi életemben. Mindig megakadályozott valami. Tavaly nyáron le akartunk menni négyen volt barátnőmmel meg egy másik párral Balatonra, a nagymamámék telkére egy hétre. Mamáék is ismerték mind a 3 másik embert, nekem mindig azt mondják, hogy mennyire megbíznak bennem stb., és mégsem adták ide a kéglit. Aztán menni akartam a VOLT-ra. Mentem volna melózni, nem jött össze, mert jött a válság, és nem vettek vissza a McDonald's-ba. Anyáék pedig nem voltak hajlandóak pénzt adni erre. Valahogy mindig megakadályoz valami. Múltkor haza akartam hozni egy lányt, anyáék nem engedték, hogy itt aludjon. Nem hogy örültek volna, hogy egyáltalán megkérdeztem. Végül is már csak alig másfél év, és irány a fősuli. Itt hagyom ezt a kényelmes ki börtöncellát.
Nem értem anyáékat, de remélem legalább tanulok a hibáikból.

Legjobb barátom, Dius szülinapjára

A mosolyfa

Van egy barátom.

Szülinapjára
gondoltam
firkantok valamit.

De mit is írjak róla?

Ő olyan,
mint egy mosolyfa,
amit a barátság sugara növesztett
szívem egyik csúcsára.

Bármikor ránézek,
örömöm lelem benne,
ha egy mosolyt felém küld,
elrepülök vele.

Megnevettet bármikor.

Az egyik nap
szomorúnak láttam.
S akkor minden
szürkébbnek tűnt a világban.

Aztán,
mikor ismét vidámnak találtam,
az élet újra fellobbant,
a szívemben, a fámban.

És ha netán
én szomorú vagyok,
egy kis örömet
róla mindig szakíthatok.

Hát ilyen az én mosolyfám.

Rá mindenben számíthatok.

Azt mondják...

Járom az utat, mit magamnak választottam...

Versike töri előtt

Menni innen el,
ez, mi most nekem kell!
El, az űrbe,
egy szebb jövőbe!
Hol nem szorít a korlát,
gravitáció nem húzza bokád,
s bátran szökellhetsz a magasba.

Bárcsak tehetném!
Lelkem mélyén,
mint vadállat,
zúg, morog a bánat.
Az űr magányába lesnék,
ott megnyugvást keresnék,
s a hideg átjárhatná szellemem.

Végre megataláltam!

Egy ideje kerestem már ezt a számot, csak nem tudtam az előadót. Végre megvan!

Próbán

Kedves színész barátaimmal ültünk a dohányfüsttől terhes levegőjű, hideg szobában. Próbálni mentünk, de végül beszélgetés kerekedett. Egész kényelmes kis fotelok vannak ott. Otthonosan elterpeszkedtem, és borostyánszínű gyöngyöző italom felett figyeltem, amint arról folyik a szó: a nők lehetnek-e szemrevalóak. Az egyik párt azzal érvelt, hogy mivel az első lépés a gyengébbik nem megfigyelése, ami szemrevételezés címszó alatt valósul meg, iegn is helyes a fent említett kifejezés. Ezzel szemben a másik csoportosulás amellett foglalt álláspontot, hogy a nőket a szemük helyett egészen máshova vennék, illetve, hogy meglehetősen nehéz lenne a szemünkre venni valakit.
Én ara jutottam, hogy a szemrevaló nő az a fajta, akinek jól áll a távolság. Mert amelyik már közelebbről is szemrevaló, az már egyből máshova is való, és így felülbírálja az előbbi megállapítást.

Újdonság

Most tudtam meg, hogy ki a volt barátnőm új pasija, és eléggé megdöbbentem. De legalább kicsit megnyugodtam, mert jófej srác. Ismerem. Talán így jobb is. Azért még mindig fáj, de a srácról legalább tudom, hogy nem veri át:).

Mindenesetre, ez a dolog elindított bennem egy gondolatmenetet. Miért van az, hogy én a barátaimnak sok olyan dolgot elnézek, amit amúgy elítélek, vagy nem kedvelek. DE. Ha az a bizonyos barát már a párom lenne, akkor kifejezetten zavarna a dolog. Például ez volt volt barátnőmmel is. Amíg csak barátkoztunk, addig nem zavart, hogy minden hétvégén hányásig issza magát. Viszont mikor már együtt voltunk, elkezdett ez a dolog nagyon idegesíteni, és megpróbáltam megtanítani arra, hogy kultúráltan is lehet alkoholizálni. Amikor szakított, ez volt az egyik ok, hogy nem engedtem neki, hogy szabadon bulizzon. A következtetésem az, hogy a páromnak kevesebb dolgot nézek el, mint a barátomnak. Logikusan szerintem viszont ennek épp fordítva kellene lennie, hiszen minnél jobban szeretek valkit, annál elnézőbbnek kellene lennem irányában. És mindig ez van. Lehet túl sokat várok. Próbálom lejjeb szorítani az igényeimet.

Van egy leányzó, akit eléggé kedvelek, csak vannak szokásai, amik éppen ebbe a kategóriába tartoznak. Jó lenne töbet kapni tőle, mint barátság, de egyenlőre visszatart a bizonytalanság. Volt barátnőmért kezdtem megbarátkozni ezekkel a dolgokkal. A féltékenykedéseimen túl vagyok. (Sajnos egy hónappal ezelőttig ez komoly problémát jelentett nekem, de akkor, mint egy villámcsapás, hirtelen valahogy megváltozott bennem ez a dolog, és túltettem magam az ilyen kicsinyeskedésen.) De úgy érzem ezekre azért voltam képes, mert  nagyon szerettem. De nem tudom, hogy ezzel a lánnyal is menne-e. Meglátjuk, mit hoz a sors.

Kétszer tört össze Ő,
Kiért csillagokat hoztam volna a Földre.
Kétszer tört össze Ő,
Pedig megtettem, mi tőlem telhető.

Még friss a szúrt seb,
de igyekszek együt élni vele.
Még friss a szúrt seb,
próbálok nem vérezni belőle.

Magamat körbe veszem
barátokkal, kiktől támaszt kérek.
Magamat körbe veszem
lányokkal, kiktől feledést remélek.

Újra nevetek velük,
mert azt mondják az gyógyít.
Újra nevetek velük,
mert nem találtam más gyógyírt.

Azt hiszik, bennem vége,
mert nem tárom fel előttük kínomat.
Azt hiszik, bennem vége,
pedig a szívem belül még sűrűn sírogat.

Ha eszembe jut, vagy látom,
bennsőm vadul felugrik és ordít.
Ha eszembe jut, vagy látom,
elmémre seregnyi emléket zúdít.

 Idővel megküzdök vele,
hogy nélküle kell mostmár éljek.
Idővel megküzdök vele,
s szívembe majd költöznek új kéjek.

De még idő kell,
idő kell, hogy újra érezzek,
mert én meghaltam,
hisz Ő hagyta, hogy elvérezzek.

Egy új kezdet...

Mindent ki kell próbálni. Legalábbis sokan ezt mondják. Nem értek velük egyet. Én például sosem próbáltam és nem is fogom se a cigit, se drogokat, mert szerintem nincs értelme. Nem vagyok rá kíváncsi.

De nem erről akarok most írni. A lényeg, hogy ha nem is új fejezet, de új bekezdés indul éppen életem könyvében. Vége lett valaminek, ami fontos volt. Sajnos ostoba voltam, és túl későn ismertem fel. Hogy a könyves hasonlatnál maradjak, azt reméltem, ez a szál legalább a fejezet végéig fog tartani. Tévedtem. Túlságosan elbíztam magam. Most éppen próbálom túltenni magam rajta. Nehéz. De ilyen a szerelem. Elég erős vagyok, hogy tudjam, ezen is túlteszem magam idővel, és majd csak a szép emlékek maradnak.

Most mindenféle lányokkal veszem körbe magam. Lenne köztük olyan is, akivel komolyabb lehetne, de valahogy most nem megy. Még visszatartanak az emlékek.  Ma egybként megtudtam, hogy van új barátja. Eléggé szíven ütött. De megintcsak én voltam a tökkelütött, mert mikor már éppen túltettem rajta magam, visszajött, hogy próbáljuk meg újra. Én persze engedtem a kísértésnek. Kb. 2 óráig tartott a boldogság, aztán kiderült, hogy az ő ismerősei is azt mondják, hülyeséget csinálunk. Erre persze kiakadt. A többit sejthetitek. 2 napra rá már volt új párja. Nem gondoltam, higy ilyen felejthető vagyok.

Na de sebaj, az élet megy tovább. Újra mosolyt erőltetek az arcomra, és emelt fővel indulok tovább, keresve egy olyan ösvényt az élet megszámlálhatatlan útjai között, amin van még mit felfedezni, aminek földjét még nem taposták laposra az előttem járók.