Charles Bronson meg a többiek

Ma megérkezett a harmonikám juhú! Egyből el is kezdtem olvasgatni meg fújni, egyenlőre még elég gyatra, fő célpont, hogy sikerüljön mindig csak egy hangot megszólaltatni. Nem olyan egyszerű, mint gondolnátok. Egy 5 x 5mm-es lyukba kell belefújni (vagy szívni belőle), úgy, hogy a tőle csak egy 2mm-es fallal elválasztott következőbe ne menjen levegő, ne szökjön levegő sehol, és rendesen rezgésbe hozza az aktuális lamellát. Szóval van mit tanulnom. Mindenesetre a harmonika szép, és kényelmes, gyönyörű hangja van, és marhára élvezem az egészet. Másokkal ellentétben. De nekik majd ledolgozom, ha már menni fog rendesen.

Ezt a fületekbe!

Vendéglátás

Ma sikerült megtapasztalnom azt az örömet, amikor fél délután gürcölsz, hogy valami finom kaját készíts, és utána a páciensek el vannak ájulva, és kétszer háromszor szednek. Hát valami fantasztikusan jó volt látni. Pedig nem hétköznapi kaja volt. Legalábbis nem itthon. Spenótos rizottóval leptem meg őket a sajttal-tejjel rakott csirkemell mellé. Természetesen először fura tekintettel méregette vendég párocskám azt a fehér pöttyökkel tarkított zöld masszát, amit eléjük raktam a wokban, de biztató szavaim, és a vendég-becsület végül rávette őket a kóstolásra. Persze egyből felcsillant a szemük, és "Ez de finom!" kiáltással nyúltak a szedőkanál felé. Szerencsére a husi is jól sikerült, nem volt elsózva, nem volt nyers, nem volt száraz, pont jó omlós, porhanyós lett. Falatozás és jóleső szusszanások után jött egy kis forralt bor, majd miután elfogyott még egy kis szamorodni is lecsúszott a sütemények mellé. Jó hangulat, harsány nevetés, imádtam.
Lesz még ilyen, úgyhogy tessék jóban lenni velem gyerekek, mert akkor lehet megetetlek titeket:D

Zene nélkül mit érek én?

Huhúúú! Megvan a hordozható hangszerem! Az egy dolog, hogy eljátszogatok dobon, de azt nem tudom magammal cipelni mindenhová. Emellett nem tudok Pesten se gyakorolni (és itthon se nagyon szoktam már :S) Éppen ezért, már régóta szeretnék valami olyan hangszeren megtanulni játszani, ami hordozható és nem ritmus-, hanem dallamhangszer.

Mi lehet ilyen? Klasszikus hangszerek? Fafúvósok? Á az nem az én világom. Rézfúvósok? A szaxofon menő, és szeretem a hangját is, de tuti mindenkinek az idegeire mennék vele. Egy nyáron próbálkoztam gitárral, de nem is annyira jött be, és sajna kicsik hozzá a kezeim. Na de akkor mi? Először beleszerettem a "hang drum"-ba de marha nehéz hozzájutni, és iszonyat drága. Lehet hasonlót készíteni is, de nincsenek meg hozzá a megfelelő szerszámaim (se apának, se tatának). Ezek után kicsit elszontyolodtam, és 1-2 évre megállt ez a tender, de most végre kitaláltam, mire van szükségem.

Unokaöcsém (Ákos, asszem negyedikes) kapot az anyukájától egy régi, foghíjas, egy-két hejen törött szájharmonikát. Nem tudom honnan szedték, szegény elég rossz állapotban van. Úgy esett, hogy kezembe akadt az asztalán, én meg belefújtam. Na akkor kezdődött a varázslat. Kb. egy órán keresztül le se raktam, csak kísérleteztem a különböző hangokkal. Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem, amikor gyerekkoromban apával western filmeket néztünk, és valaki szájharmonikázott bennük. Szinte szólt hozzám a hangszer, még úgy is, hogy főleg csak összevissza hangokat csaltam ki belőle. Belegondoltam, hogy tulajdonképpen ez a nekem való hangszer. Ikrek vagyok, levegő elemű csillagjegy (nem hsizek az ezotériában, de van néhány dolog, ami viszatérő jelkép az életemben, és nem tudom figyelmen kívül hagyni), a harmonika aerofon hangszer, pompás egybeesés. Dallamhangszer, csodás. Kicsi, hordozható, nem kell hozzá semmi, csak a tüdőm, a kezem és maga a hangszer, szuper.

Úgyhogy holnap délelőtt megyek is a hangszerboltba, megnézem milyen kínálatuk van, esetleg könyvet is veszek hozzá, hogy legyen miből tanulnom, az estém meg valószínűleg arról fog szólni, hogy utána olvasgatok, hogy mire kell figyelni, milyet érdemes venni, stb:)

Remélem az albiban mindenkit idegesít a hangja, mert a következő hónapokban sűrűn fogják hallani :D

December 24/25. éjjel egy óra

Hello mindenki:)

Remélem jól telt a mai napotok! Az enyém elég zűrös volt, ugyanis kicsit későn keltem, aztán meg eltököltem egy csomó időt hülyeségekkel, pedig kitaláltam, hogy sütök süteményt ma, de 4 körül meg már menni kellett volna apáékhoz, emellett húgom ajándéka sem volt még kész. Persze megint mindent az utolsó pillanatra hagytam. De azért jó volt. Jól sikerült a süti is, bár nem olyan szép, mint amilyen mamának szokott lenni:D Ilyen linzertészta szerű lekváros és a közepén... na jó, inkább majd rakok fel képet holnap.
Apáék megkértek, hogy szerezzem meg Lucának egy rajzfilmsorozat első évadját. Na mintha az olyan könnyű lenne. Végül is szerencsére sikerült, de voltak vele gondjaim. Bénáztam a convertálással meg kiírással meg stb., de végül megoldottam mindent.

Olyan 5 körül jutottam el apáékhoz, és egy órája érhettem haza kb. Luca édes volt, de iszonyat fárasztó:) Nagyon pörgött. Kezd szerintem rájönni, hogy nincs Jézuska :D Vacsora után odajött, és közölte, hogy majd nemsoká át kell menjünk a szobájába, hogy jöhessen. De persze csak nekünk kettőnknek:) Aztán kitalálta, hogy pisilnie kell, de nem engedhettem ki, úgyhogy megmagyaráztam neki, hogy a Jézuska fél a kisgyerekektől, és elszalad az ajándékokkal, ha meglát XD Szegény:) De, mivel én már nagyobb vagyok, tőlem már nem fél annyira, úgyhogy kimentem a biliért (már nem használja, csak vészhelyzetben, pl. ha mondjuk valaki van a vécén, de Luc már nem bírja). Ugye én is kaptam ajándékot, de amikor bontottam mondta nekem, hogy azt nem a Jézuska hozta, mert az már pár napja ott volt XD Na mondom most bukott meg a dolog:D Na majd meglátjuk:) Annak idején én is minden előzetes nélkül közöltem anyával, hogy tudom, hogy nincs se Mikulás, se Jézuska, se Nyuszi, és azt is, hogyan születik a kisbaba. Valamikor nagycsoportban, azt mondják:D

Ugyan nem régen jöttem haza, de azért kicsit rossz itthon lenni tök egyedül. Főleg szingliként... négy éve nem volt ilyen. Mármint, hogy karácsonykor nem volt kivel aludni... és ez most elég nagy súllyal nehezedik rám. Jó lenne már valaki, akivel össze lehet bújni. Na, de azt kell szeretni, ami van :)

Csütörtökön lesznek vacsoravendégeim :) Már nagyon várom! Rájöttem, hogy szeretek jó kajákat csinálni, és megetetni másokat. Egy régi ismerős, meg a pasija jön, csinálunk forralt bort, én meg készítek spenótos rizottót, meg anyaféle sajttal-tejjel rakott csirkemellet. Remélem ízleni fog nekik. Majd beszámolok.

Most megyek megírom a bejegyzést a Majmok Bolygójáról, mert már pár napja tartozom vele, és közben megnéztem a Gattacát is, arról pedig van mit írni bővel. De nem ma:)

Ápdét:

"Lekváros ravioli"

Nem olyan szép, mint mamáé, de az íze ugyanaz:)

P.s. Kezd kicsit zavaró lenni, hogy hetente lök ki a face eljegyzéseket...

111 sf

Nos, legtöbben, akik ezt olvassátok, tisztában vagytok vele - de legalábbis sejtitek -, hogy imádom a science fictiont. Rengeteg filmet láttam, sok könyvet olvastam, de még mindig úgy érzem, hogy fájóan hiányosak az ismereteim. Ennek tükrében elhatároztam, hogy kihívást állítok magam elé. Az IMDb-nek van egy 110 kihagyhatatlan sf filmet tartalmazó listája, ezen fogom keresztül rágni magam. Ugyan negyvenet már láttam, de ez nem fog megállítani. A cél, hogy egy év alatt a végére érjek, így bővítve ki tudásomat. Természetesen minden alkotásról fogok bejegyzést készíteni, amely tartalmazza majd az IMDb linkeket a filmhez és a rendezőhöz, valamint a személyes véleményemet. Mindenkit szeretnék bátorítani, hogy írjatok hozzászólásokat, kérdéseket, véleményeket stb. Bízom benne, hogy a kedveteket is sikerül meghoznom egynémely filmhez.
111 pedig úgy lesz, hogy a végén még megnézem az Űrgolyhókat, egyfajta szatírjáték gyanánt.
A blog url-je a következő: http://111scifi.blogspot.hu/, olvassátok, osszátok, meg kommentáljátok:)
Köszönöm:)

A nap felismerése

Ma rá kellett ébrednem, hogy visszasírom a középiskolát. Ne nevessetek ki, tényleg így van, nem viccelek. Persze rengeteg előnye van az egyetemnek, a kötetlenebb időbeosztás, rugalmasság, stb., de ma rájöttem, hogy legjobban azt szerettem a középsuliban, hogy mindig adott valami szellemi táplálékot. Tulajdonképpen, ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor hiányolom a humán tárgyakat. Az irodalmat, a történelmet főleg; hiányzik, hogy legyen valaki, akivel lehet nem egyetérteni. Nem mindig felhőtlen jókedvvel emlegetett töritanárunk, Duna Márta tanárnő jutott eszembe az előbb, pontosabban az, ahogy mindig próbált provokálni minket valamilyen vélemény formálására, és el kell ismernem, bitang jól csinálta. Nálunk elméletileg úgy futott a történelem, mint "Történelem, és bevezetés a filozófiába". Ez akkor nem tűnt fel, de visszagondolva a tanárnő ezt komolyan is vette. Rendszeresen vitákat tarttottunk például egy-egy ellentmondásosabb eszme, gyakorlat vagy politikai nézet témakörében. Emlékszem, ahogy próbáljuk egymást meggyőzni az igazunkról, találgatjuk az esetleges indítékokat vagy okokat, és közben a tanárnő elégedetten mosolyogva, nagyrészt csendben figyeli az események kibontakozását, csak néha szólva közbe, mintegy vezérirányt adva az egyre hevesebben hömpölygő, duzzadó folyó medrének. Azt hiszem ilyenkor büszke volt ránk, és még most is jó kedvre derít, ahogy lelki szemeim előtt megjelenik az arckifelyezése. Mindig inspiráló volt számomra.

Szomorú dolog, hogy ezt csak így 21 évesen, ezeket az időket már másfél éve magam mögött tudva ismerem fel. Ha erre annak idején rájövök, sokkal jobban élveztem volna azt az 5 évet a KÖZGÉ-ben. Nem, mintha így nem szerettem volna oda járni.

A másik ilyen, hogy már mióta nem írtam egy rendes verset. Kezdem azt érezni, hogy ennek az egyik oka, hogy nem igazán foglalkozok ilyesmikkel. Rengetegszer merítettem ihletet az irodalom órán elemzett versekből (Hű de gyűlöltem csinálni pedig :)). Ez hiányzik. Jó lenne valami pótlékot kitalálni, vagyis inkább rávenni magam, hogy olvassak verseket.

Ha már olyan dolgokat sorolok fel, amik hiányoznak, és szellemi épülést szolgálnak, akkor kénytelen vagyok megemlíteni a színházat is. Ami egyszer szerves része volt az életemnek, most annyira el is tűnt belőle. Nem is tudom, mikor láttam utóljára előadást - talán nyár végén voltunk egy felolvasóesten Csabán -, hát még játszani... Pedig az valami fantasztikus érzés. Kiteljesít. Már maga a kihívás, hogy más emberré kell válni, is felvillanyoz, és valami olyan belső nyugalom szállja meg az embert, engem legalábbis, amit más helyzetben még talán nem is tapasztaltam. Valahogy időt kellene szakítsak az ilyenekre...

De látjátok, mindig csak a "kéne" meg a "jó lenne", és csak síránkozok, és aztán megint nem csinálok semmit. És azt hiszem, itt hagyom abba ezt a bejegyzést, mert most az jönne, hogy nem tudom, hogy kéne változtatni, stb., és ez pontosan az, amin változtatni....

na jó tényleg itt hagyom abba. Jó éjt, és kellemes utolsó hetet az egyetemistáknak.

Irigyellek, hogy meg tudtad ragadni az alkalmat.

Valahogy nagyon megfogott. Megnyugotató, ahogy a dallamos és a disszonáns rész egybe olvad.

Álommal kelve

Kegyetlen vagy, hiszen még mindig itt laksz a szívemben.
Ha kedved tartja, törsz és zúzol idebenn.
Szaggatod húsom, és szívod a vérem,
olykor azt is kétlem, hogy a holnapot megérem.

A mai is ilyen nap. Álmomban eljöttél,
megkínoztál, megvertél,
hajnalban lazán odadobtál a sarokba,
s én ott feküdtem, gombócban, szipogva.

Szundit nyomtam a telefonon az ébresztőre,
belenyomtam arcom a lepedőbe,
szorosra zárt szemmel a békére vártam,
de csak reszkettem, a rideg valóságba zártan.

Teltek a percek, már vagy harmadjára fordultam körbe,
s milliószor szorítottam kezemet ökölbe.
Azután jött az elhatározás, fejemből a gyomromba kúszott gerincem mellet,
megráztam magam, s arcomra egy maszkot húztam mosdóba menet.

De az emékek ostroma egy percre sem maradt abba a fejemben.

Kellemetlen élmények

Hallgassatok szép zongorát:)

A helyzet az, hogy kénytelen vagyok írni, mert az elmúlt héten két dolog is történt, ami igencsak megrázott. Nem is tudom, melyikkel kezdjem... na jó, maradjunk időrendben.

Ha ti megharagszotok valamiért arra a delikvensre, akit kimondottan a legjobb barátaitok közé soroltok, akkor hogy kezelitek a helyzetet? Azért kérdem, mert a lány, akit a legjobb barátomnak tartok Pesten, most valamiért levegőnek néz, illetve nem szól hozzám. Kb. két hete nem találkoztunk, én próbáltam néha keresni, de először arra hivatkozott, hogy ilyen időszaka van, aztán meg arra, hogy sokat kell tanulnia. Aztán most csütörtökön kénytelen volt összefutni velem, mert egy közös ismerősünk szülinapját mentünk ünnepelni. Ekkor vált bizonyossággá a sejtésem, hogy valami nem oké. Amikor egy percre kettesben maradtunk, kérdeztem is, hogy haragszik-e rám valamiért, de nem volt hajlandó érdemlegesen válaszolni. Illetve azt mondta, hogy nincs baja, de azért ehhez túlságosan jól ismerem már. Mondanom sem kell, jól indult az estém. Aztán végül is amellett a taktika mellett döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot, nem szeretném elrontani egyikőnk estéjét sem, aztán mindenki döntse el magának, hogy szerinte hülyeség volt-e. Minden esetre nálam ez annyira nem működött, egész este ez idegesített, ennek az lett az eredménye, hogy kb. ott is hagytam a társaságot. Azóta arra próbálom rávenni magam, hogy felhívjam, de valami visszatart. Az előbb például meg akartam nézni a blogját, hátha onnan kiderül valami, de úgy néz ki, hogy priváttá tette, és nekem nem adott hozzáférést. Nem igazán tudom, most mit kellene tennem, csak azt, hogy ez nagyon bánt. Még alszok rá párat.

A másik sztori mai esemény. Aki esetleg az elejétől követte a blogot, vagy legalábbis olvasta az első bejegyzést, az tudhatja, hogy akkor indítottam, amikor egy előző barátnőmmel szakítottam. Mielőtt belekezdenék, tudnotok kell, hogy a lány anyukája egy imádni való nő, és valamiért nagyon szeret engem (pedig csak pár hónapig voltam a család tagja úgymond), és természetesen én is nagyon kedvelem őt. Időnként meglátogatom, és beszélgetünk egy jót, és én ilyenkor mindig valahogy feltöltődök kicsit, a lányával viszont már jó régen nem találkoztam, pl. féltékenység miatt, de ebbe most ne menjünk bele. Nagyon néha szoktunk chatelni. Tehát a történet ott kezdődik, hogy a múltkoriban, miután szakítottunk Zsuzsival, voltam megint az anyukánál, és meghívott ebédre hozzájuk, mondván, hogy legalább beszélek az apukával, meg a lány tesóival is, meg a lány is mondta neki, hogy régen látott, és beszélne velem. Vacilláltam kicsit, de elfogadtam. Ez volt talán három hete, időközben én teljesen ráhangolódtam a témára, örültem, hogy beszélgethetek egy jót a lánnyal, végül is évek teltek el azóta, hogy együtt voltunk, mindketten sokat változtunk. Ma mentem el, és jól is indult az egész, aztán körülbelül egy órán keresztül kettesben voltam a lánnyal, és beszélgettünk. De az a beszélgetés... Nem tudom mi volt vele, lehet, hogy nyűgös volt, fáradt volt, vagy egyszerűen ilyen lett mostanára, vagy mindig is ilyen volt, csak én emlékszem rosszul, vagy csak simán nem tudta kezelni a helyzetet, de nyomát sem találtam benne annak az örömnek, amivel én odamentem. Valahogy szóba jött, hogy ki hány éves, meg mennyinek néz ki, és mondta, hogy őt mostanában 25-nek szokták nézni, én meg viccesen megjegyeztem, hogy azért fejben még nem hiszem, hogy annyi (előtte azzal viccelődött, hogy 17-nek nézek ki, erre akartam célozni ezzel). Erre olyan leosztást kaptam, hogy egy percre elállt a szavam. Ott még az is megfordult a fejemben, hogy eljövök a fenébe. Egyáltalán nem látott szívesen. Vagy legalábbis én nem éreztem úgy. Aztán ebéd után már sokkal kedvesebb volt, hál' Istennek, de ez nem tudta kitörölni belőlem az beszélgetésünk nyomát. Nem tudom, lehet én készültem rosszul az egészre, de az tuti, hogy több ilyen meghívást nem fogadok el. Remélem az anyuja nem olvassa a blogom, mert akkor tuti, hogy ezzel most megbántottam, de muszáj volt kiírni magamból. Ha mégis olvasod, akkor most rögtön elnézést is kérek, és még egyszer köszönöm az isteni finom ebédet. És tudd, hogy ettől téged még ugyanúgy imádlak, és ugyanúgy el fogok járni hozzád néha beszélgetni. Persze, ha szívesen látsz.

Szóval nagyjából ez volt a hetem. Hát, nem túl fényes mi?

Mi férfiak

Mi férfiak szörnyen esendőek vagyunk a női bájokkal szemben.

Éljenek a közhelyek...

Magány

Azért akárhogy is mondom, hogy én rendben vagyok, meg átvészeltem, meg elfogadtam, meg ilyenek, két és fél év után újra egyedül lenni kurva magányos dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenféle lelki görcseim, meg ilyesmik lennének, általában tényleg jól érzem magam, de néha, mint most is, úgy rám tör a magány. Most elgondolkodtam, hogy mik is játszódtak le bennem az elmúlt napokban, és rá kellet jönnöm, hogy kétségbeesetten próbálkozom betömni az űrt, ami hátra maradt. Igyekszem emberekkel körülvenni magam, meg folyton azt hiszem, hogy mindjárt szerelmes leszek ebbe, vagy abba, és úgy kell észhez térítenem magam, hogy ne járjak úgy, mint a lány, akivel valamelyik nap beszélgettem.
Nevezzük Annának.
Anna pár hónapja szakított az első komoly barátjával (nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az első, de semmiképpen nem sokadik), legyen ő Ádám. Részleteket nem tudok, de a lényeg, hogy jóban maradtak. Közben a lány elkezdett egy másik sráccal, mondjuk Márkkal, találkozgatni, de nincsenek együtt a klasszikus értelemben véve. Amikor megkérdeztem, hogy nem-e csak ilyen búfeledtető a srác, ő maga is beismerte, hogy ez bizony lehetséges, és inkább csak valami nyitott kapcsolatra hasonlít a viszonyuk. Pár hete majdnem úgy alakult, hogy újra összejönnek Ádámmal, és azóta Anna még mindig valahol két szék között lebeg.
Na én nem szeretnék így járni. Szóval most ha megfordul a fejemben, hogy "hmm, de csinos ez a lány, kedves is, meg minden, jó lenne összejönni vele", akkor megkérem a legközelebb álló embert, hogy rúgjon jól tökön. Szerencsére vannak barátaim, akik ezt elintézik fájdalommentesen, egy beszélgetés keretein belül. Ez úton is köszi, tudod, hogy rólad van szó:) Félelmetes egyébként, hogy mikre képes az agyam. Olyan irreális kényszerképzeteim vannak néha, hogy tyű.
Tehát most próbálok magamra és a barátokra koncentrálni. Ha azt veszitek észre, hogy nem ehhez tartom magam, akkor szóljatok rám:)

És eljön majd... 101 egy új kezdet

És eljön majd, ki meztelen didergő szívemet szerelmével újra beburkolja,
és mézédes lesz, mit ajkával homlokomra nyom, a csókja,
és selyem lesz a bőre, és tenger a szeme,
mosolya akár egy angyalé, sőt, nem lehet semmi más,
egy földre szállt angyal lesz, égi entitás,
s célja egy: nyugtató álmot hozzon nyugtalan fejemre.

Akkor majd valóssá válik a remélhetetlen,
karnyújtásra az elérhetetlen,
magához emel majd a porból, hova nemrég vetődtem.
S lehet már itt is van, közel, meleg sóhaja nyakam cirógatja,
nem mutatja jobban más, minthogy tollam szavakat vet e lapra,
bár szándékát még nem fedte fel előttem...



Nemrégiben lezáródott életem egy, azt hiszem, meghatározó szakasza. Szép volt, jó volt, és most vége volt. Tudni kell tovább lépni. Köszönöm neki, amit adott, és remélem én is adtam eleget.
Én hű leszek magamhoz, már igyekszem a jövőbe tekinteni, mint ezelőtt is mindig.

Érdekes, néha hogy jönnek ki a dolgok. A blogot egy hasonló alkalommal kezdtem el írni. Az első bejegyzés címe Egy új kezdet, és a 101. bejegyzésnek is szerves része ez a fogalom. Nos, azt hiszem ezt jó jelnek fogom tekinteni.

Wasp attack

Azt tudni kell a sztorihoz, hogy egyetlen fajta hazai rovartól félek, a darazsaktól.
Nyugodtan ülök az ágyamon, és skypeolok anyával, amikor valami zizegés üti meg a fülem az erkélyajtó felől. Egy papírzsepivel felfegyverkezve oda megyek, hogy majd elkapom a betolakodót, és vagy kitessékelem, vagy kinyírom.
Kissebb fajta szívrohamon estem át, amikor megláttam a függönyöm  ajtó felőli oldalán a szörnyet. Úgy nézett ki, mint egy normál darázs, csak kb. háromszor akkora volt. Ránéztem a kezemben tartott zsepire, és szomorúan konstatáltam, hogy ez most nem lesz elég. Kimentem a szobából, közben szememet folyamatosan az óriási dögön tartottam. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, akkor jöttem rá, hogy ez nem volt túl jó ötlet, mert így nem fogom tudni, hol van. Mindenesetre felkaptam egy törölközőt a mosásra váró, kikészített kupacból, hogy majd azzal lecsapom. Kinyitom az ajtómat, persze csak résnyire. Sehol semmi mozgás. A plafonomra fel van függesztve egy szövetplakát, még garabonciás hetekről való. Azt meglöktem, hátha fölötte van. Semmi. Pár másodperc múlva a lámpa túloldaláról szállt fel nagy zümmögve. Erőt vettem magamon és odsuhintottam egyet neki. Nem találhattam el túlságosan, mert ugyan lezuhant az ágyamra, de még masírozott ott egy darabig. Egészen addig, amíg a négyrét hajtott törcsivel rá nem vetettem magam, és a markomba nem szorítottam. Persze a négy rétegtől nem tudtam rendesen összeszorítani, úgyhogy óvatosan, hogy alatta maradjon letettem a fölre, és a papucsommal kikloffoltam. Hosszas vívódás után, nagynehezen felemeltem XXL vastag lepkehálómat, a kis rohadék meg, ugyan sátikálva, de elkezdett mászni még. Kapott mégegyet a papuccsal, aztán, hogy teljesen biztos lehessek a dolgomban, még kiszaladtam egy konyhakésért, és kettévágtam. Aztán ki akartam dobni, de eszembe jutott, hogy mi van, ha harmadnapra feltámad, és kikászálódik a kukából. Na mondom ilyen itt nem lesz, felsepertem egy papírlapra, és kihajítottam a tizedikről. Bízom benne, hogy valami megeszi mielőtt még csoda történik.

Dadogó számból nehezen törnek elő a szavak.
Szívem vadul kalapál, pont úgy, mint mikor először láttalak.
Azóta eltelt néhány év, hónap, hét, nap és óra
és berozsdált a torok, melybő előtört a sok régi óda.

Mostmár csak gondban nyílik szóra szívem,
s ilyenkor is csak ócska, darabos a rímem,
nem fog tollam sem, tintám is beszáradt,
látszólag nem oldja fel más, csak a búbánat.

Mint látod, a könny ismét megolajozta a megrekedt,
foghíjas fogaskerekeket,
s e nyikorgó nyenyere újra dalra kap,
s bízik, tőled nem csak hideg zuhanyt kap.

Most nyitva a kapu, de nem tudom,
milyen szép szavakat, talán ígéretet kéne mondanom.
Ismét, mint eddig, csak magamat tudom adni,
de engem már ismersz, újat nem tudok mutatni.

Nem,
Egyszerűen nem megy. Szenvedek csak, mint a partradobott halak.
Itt hagytad az illatod, aztán úgy köszöntél el, mint egy baráttól,
és azt mondtad, nem tudod, hogy szeretsz-e.
Meg azt is, hogy ne keresselek.
És itt maradtam, üresen.
Céltalanul telt el a délután.
Próbáltam értelmet keresni barátokban, beszélgettem és vicceltem, de mind csak színházi maszk volt.
De valahogy se nem nevetett, se nem sírt. Csak a szemei voltak pont olyan üresek.
És most, hogy megpróbáltam rendezett sorokba kovácsolni gondolataimat, egyre növekedett a felgyülemlett feszültség bennem. Azután jött egy utolsó hullámyvölgy, most meg ez.
Nem akarom, hogy elmenj, és vége legyen.
Nem tudom, hogy ezzel nem okozok-e több kárt neked, de valamit döntenem kell. Nem ülhetek passzívan, amíg fejem felett lebeg a bizonytalanságod guillotinja. Minden zsigeremmel akarlak. Téged. Nem mást. Senki mást.
Senki másra nincs szükségem. Ha te ott vagy velem, akár lehetnénk az utolsó két ember a földön, azt se bánnám.
Azt viszont nagyon bánom, hogy ilyen sokszor bizonytalanodsz el bennünk. Ez biztos az én hibám, de nem merem ígérni, hogy tudok változtatni rajta. Kérdeztelek, és te magad se tudtad mi a baj. Nem tudom, hova visz majd az életem, de arra vágyom, hogy te is ott legyél velem.
Nem tudom, hogy fogom bírni az elkövetkező éjszíkákat.
Jobban belegondolva semmit se tudok.

Ez a századik bejegyzés. Nem ilyennek terveztem, és nem is ekkora szünet után. Hallgassátok.

Némaság

Ma felnyitották a szemem, hogy egy éve mennyire nem írok. Így igaz. Nem tudom az okát. Valahogy nem jön. Nincs feszültség az életemben. Sőtt, kifejezetten lapos lett. Belegondolva nem csinálok semmit. De ezen már elkezdtem változtatni. Ha sikerül, az úgyis megjelenik itt is.

Az Éjfél magányai

Az emberek hibáznak.
Én ember vagyok.
Akkor vonjuk le a következtetést.
Sokszor csak akkor vesszük észre valami természetesnek tűnő dolog fontosságát, amikor elveszni látszik. Ez egy közhely, éppen ezért nem vesszük túl komolyan.
Eltelt két év. Sok dolgon keresztül mentünk. Százszámra tornyosulnak a szép, és rossz emlékek egyaránt. Visszagondolva azt kell mondjam, hogy igen, boldog voltam, vagyok.
Most azonban a bizonytalanság árnyéka borul mindenre. Folytogató sötétség. Szorít, nem enged levegőt vennem, uralma alá vonja a gondolataim, cselekedeteim.
Az én bizonytalanságom anyja az ő bizonytalansága. Pedig két év után nem csoda, hogy enyhülnek az érzelmek. Idővel minden enyhül. Hozzászokunk a gondolatokhoz, megszokjuk a közelséget, szinte természetessé válik minden.
Azután jöhet a ráeszmélés. A kérdések. Mindenki ismeri őket szerintem. Ezeken könnyebb átlendülni úgy, ha már van valamenyi tapasztalatunk benne, első alkalommal azonban, nagyon rosszul érinthetnek. Megkérdőjelezünk mindent. Még önmagunkat is talán. Kétkedni kezdünk, elemezzük az érzéseinket, de nem merünk hinni annak, amit találunk. Nekem például először három hónapomba telt rájönni, hogy nem akarom azt a kapcsolatot tovább. Utána meg is könnyebbültem.
Az is lehet, hogy mostanában tényleg túl elfoglalt volt. És ez okozza a bajt. Meg persze az, hogy keveset látjuk egymást.
De az is lehet, hogy már nem elég, amit nyújtani tudok. Az én oldalamról, azok felé a dolgok felé billenhetett a mérleg nyelve, amiktől megfosztja a kapcsolatunk. Lehet, hogy ez így túlságosan logikára épít érzelmekről lévén szó. Mindenesetre el tudom képzelni. Ő csinos lány, én meg... noss nagy túlzással átlagos srác. Nekem már volt több kapcsolatom, és úgy gondolom, van elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, ez jól működik. Neki nincs meg az a háttere. Lehet szükségét érzi még a tapasztalásnak. Meg is érteném.
Ez az Ő döntése, eddig is az övé volt, és szerintem még egy darabig az is marad, ha nem történik valami velem. Önszántamból nem tudnám elküldeni magam mellől. Csak nem tudom, hogy ez neki mennyire jó így...
Pont ma néztem egy interjút egy zenésszel. A számaik általában meglehetősen mélyenszántóak, próbálnak okítani valami emberségre. A fickó pont arról beszélt, hogy a barátnőjének sosem tudna ilyeneket mondani. Mi pasik egyszerűen ilyenek vagyunk. Inkább megírja a szöveget, elkészíti a számot, és megmutatja, hogy "nézd, ezt neked írtam". Igaza van. Leírni sokkal könnyebb.

Minden csepp véremmel

Március nyolcadik napja

egy különös hagyomány dátuma.

Ezen a napon elvárás szerint,

női kezekre minden férfi csókot hint,

kalapját fejéről lekapja,

hajbókol, bokáit összecsapja,

s hangosan kíván boldog nőnapot,

esetleg átnyújt egy képeslapot,

majd sarkon fordul,

s elballag legott.

Ezért én is, hagyományok hű rabja,

ezennel kívánom: legyen szép napja!

minden hölgy ismerősömnek,

s ha már eleget köszöntek,

hadd mondjam el kérem,

miért is születik eme költeményem.

Mert ugyan rengeteg leányt ismerek,

egyet közülük mégis kiemelek,

ki szívemnek legkedvesebb,

előtte külön is, had tisztelegjek:

Rájöhettél mostanra, Kedvesem,

kiről beszélek, Te vagy, s restellem,

szavaim virtuális papírosra csak ily későn,

szinte a nap végén vetem, félőn,

vallomásom hozzád már el sem jut,

de el kell mondanom, hogy mégis tudd,

mindent megteszek, hogy boldognak lássalak,

mindig igyekszem, hogy meg ne bántsalak,

s ha az ígért célt nem is mindig érem el,

szeretlek minden csepp véremmel. 

Inspired by a novel I read somwhere some time

They are sitting in a diner. One picking the leftovers with a fork, the other gazing out the window. The place is silent, only an old coffee machine bubbles gently. The gazer notices a birds nest on a tree outside. One of the parents arrives and stands with wings spread over the hachlings to cover them from the burning Martian sun. The little ones flock to their mother's feet with joy.

 - Did you miss me?

Asks the gazer inspired by the birds.

 - No.

 - But... I missed you. And I thought you'd... You know. The things we said...

 - I didn't miss you at all.

 - Why?

 - When you left me there, and walked away without looking back, my life left with you. It disappeared. Like all the years never happened. I never felt so empty before. Like a finished bottle of milk, thrown onto a pile of trash.

 - That doesn't explain.

 - Yes it does.

 - No.

 - You see, I stood there for a couple of hours, and my legs must had gotten tired, because they took me home, straight to my bed. I didn't have a single thought in my mind. I was blank white. I think I laid there all night. At some point I figured that I had to make up a new life, so I started painting things on the whiteness. And I was really careful to leave you out. I was afraid of the pain.

 - So you just wrote me out of your life?

 - No. You took my life with you. You took everything. You were everything...

 - I didn't have a choice. I had to leave. You knew my reasons.

 - I did. And still I couldn't continue that life. I needed a new one.

 - So there's no possibility of getting your original life back then?

 - Did you bring it?

 - I don't know. I didn't even know it came with me. We might have parted since then.

 - Oh.

 - But you should feel something if it's here somewhere. Do you feel anything?

 - Well... I kinda feel dizzy. And it's like some white parts appeared on the painting. I don't know yet. I can't just throw this new me away like that.

 - You did that to the past one.

 - That time I was the victim. This life might get depressed if I pushed it away... No, I don't want to do that to it. It helped me a lot. I got attached to it. It was a long time you know.

 - What if it only wants the best for you? If it does, it might leave on it's own. Give it a try, please.

The one with the fork leaves the vegetables alone, and lays back in the chair. Now two pairs of eyes are watching the birds.

Hiányzik egyébként az írás, de egyszerűen nincs miről írjak. Nincsenek nagy bánataim, nincsenek komoly problémáim, azt hiszem, hogy boldog vagyok. Vagy legalább nyugodt. Nem tudnék igazán másról írni, csak hogy mennyit kell tanulni, meg ilyenek. Kicsit berozsdásodtak az agytekervényeim. De Elkezdek egy új blogot, amin majd hetente szeretnék posztolni, (na jó ezt majd meglátjuk) de csak pár sorokat. Nem tudom, mennyien ismeritek a M.A.G.U.S. című szerepjátékot ( és most ne számítógépes dolgokra gondoljatok, hanem a régi, papír alapú, konckával dobálós, kalandlapos szerepjátékra). Ez egyébként egy magyar fejlesztésű játék, de nem is ez a lényeg, hanem hogy fantasztikus világa van. Imádom! Rengeteg M.A.G.U.S. regényt elolvastam, és még fogok is. Egy kis menekülés a mai technomániás világból a kaland varászlat és misztikum világába.
Hű hát ez most eléggé reklámszövegnek sikeredett, de sebaj. Szóval azt találtam ki, hogy elkezdem egy kalandor naplóját írni. Kíváncsi leszek, mennyire lesz érdekes, illetve mennyire tudom megvalósítani. Főleg, hogy nem találom ki előre a történetet. Mindig a hangulatomtól függően fog alakulni. Aki kíváncsi, majd kövesse.
Most lesz időm egy darabig, mert megvannak a vizsgáim, úgyhogy ha lesz hangulatom, akkor lehet hetente többször is írok. A mai nap folyamán megjelenik az első bejegyzés.

Üdv Ja hogy ja! A link. Enjoy