Eső

Esett.

Cseppek kopogtak párkányomon,

kis, bolondos dalokat szülve belül kobakomon.

Dum-TA-ta dum-ta-ta TA-Tatata bomm.

Megannyi égből pottyant gyémánt

szakadt darabokra a betonon

lapos testét feketére festve.

A sáv szélén világlott a csík,

min valami sikamlós, sárga kicsi kígyó,

ki rémít minden bicajos nénit, bácsit,

"A másssszikra vigyásssz!" sziszegi

ónix szemét meresztve sandán,

midőn csillogó kobakját felveti,

mérges szabják szikráznak szája padján.

Közben az eső, az csak veri és veri.

Únos-úntalan, mint szomorú szerelmes,

ki mátkáját siratja, a ragyogó napot,

kit felhőgallérjával az imént betakargatott.

Te számító, kapzsi Átok!

Te hálátlan, nyomorult Ribanc!

Nem versz át, én láttam!

Élve hantoltad el, hát igaz?

Csak trónjára törtél,

nem kell a művi könny!

Idelenn nem sajnál senki!

Nem vár, csupán közöny,

és utálat, és méreg.

Te aljas Féreg!

Te könnyező Szajha!

Pusztulj hát innen, vagy fiadnak se lesz nyugodalma!

S láss csodát,

a tanácsot megfogadta,

eliramodott gyorsan,

szelek cudar hátára kapva.