Viharban

Autóban suhantunk.

Köröttünk a vihar,

átölelt zord karjaival.

Az aszfalt szinte forrongott alattunk.

Felszínén a hab

vadul fröccsent szét a kerekek alatt

Mint riadt varjak,

a cseppek,

előlünk szétreppentek.

Az üvegen megannyi apró patak,

szaladnak lefele és hátra,

remegnek, meg-megállnak, folynak egymásba.

Leheletem párává olvad az ablakon,

kis festővászonom,

ujjammal, rá e képet mázolom:

Utazunk egy zubogó patakon,

s az autó már nem más,

egy fenséges, fehér vitorlás.

S a Dunántúl dombja,

már látom, hatalmas hullámok,

köztük vakmerőn túrázok.

Feszülnek hajóm vakító vásznai,

birokra kelnek a vihar markával,

csattogva szállnak szembe süvöltő szavával.

De jaj! Valami reccsen.

Hirtelen megdől az árboc.

Vigyázz hajó, a hullámba vágódsz!

Kiáltnám, de testem

s torkom megdermed,

szavam mellemben reked.

Már nincs visszaút.

Dereglyémen győz a fizikai törvény,

kettőnket együtt ragad mélybe az örvény.

Olyan mint egy fekete, feneketlen kút,

vitorlásom benne fehér tetem...

Az autó zökken, s én felébredem.