A szüleim elváltak. Lassan 10 éve. Édesanyámmal élek, és az élettársával, akit teljes szívemből gyűlölök. Nem hittem, hogy ember tud ennyire gyűlölni valakit. Legszívesebben egy tompa késsel nyiszálnám el a torkát. Persze nem fogom megtenni. Nem fogok bekattanni miatta. Pedig pokollá tette az elmúlt 9 évet. Nem sorolom fel, hogy mikkel, mert hosszú lenne, és unalmas. Elég annyi, hogy mindegy mit csinálok, semmi sem jó.
Amikor tudom, hogy itthon lesz, amikor hazaérek, vagy tudom, hogy lassan hazaér, már előre elkezd nőni bennem a feszültség.
Haza? Otthon? Ezek a szavak nekem egyébként se jelentenek túl sokat. Soha nem érzem, hogy jaj de jó hazajönni. Nem nevezném otthonnak azt a helyet, ahol élnem kell. Annyi rossz emlékem fűződik hozzá. El tudjátok képzelni milyen az, amikor már a saját anyámat kezdem gyűlölni, amiért nem ismeri fel a helyzetet? Amiért ezzel az alakkal kényszerít egy háztartásba?
A legrosszabb, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem látok megoldást. Tűrni kell. De már csak alig egy év...
Szia! Nagyon tetszenek a gondolataid. Mindent annyira reálisan látsz. :) És ne csüggedj, nem lesz ez mindig így!
VálaszTörlésEgy kis titkos rajongó:)
Köszönöm:) Kedves vagy.
VálaszTörlésSzerencsére általában én is így fogom fel. Mármint, hogy nem lesz mindig így, de amikor a bejegyzést írtam, eléggé mélyponton voltam.
Mindenesetre, az élet nem áll meg ;)
egy év.
VálaszTörlésminél inkább közeledik a vége, annál lassabban telik. de annál édesebb lesz, mire a célhoz érsz. mikor már Ott vagy. annak a másiknak az elején.
(én is ezzel az egy évvel küzdök, meg a tűréssel-nem tűréssel, szóval abszolút megértem.)
akkor kitartás mindkettőnknek:) Menni fog!
VálaszTörlés