Mind közül először volt a festő.
A barlang falára, gondolta,
egy szép, kövér mamutot fest ő,
s ámulhat rajta majd a majomember csorda.
S mikor az első tétova szót
cserepes, szőrös ajkáról ledobta,
hogy kőre pingált műve miről szólt,
végre a szájtáti népség tudtára adhatta.
S mikor a hősi sztorit a mord
ősember már százszor előadta,
rímmel fűzött össze minden sort,
s ezzel magát is szórakoztatta.
Egy darabig ismét népszerű és új volt,
de egyik nap magában azt gondolta,
dúdol alá valami fennkölt dallamot,
s másnapra szomszédja is azt dalolta.
Hallgatója egyszer egy harcos-féle volt,
némán figyelte a műsort az ebadta,
egy kidöntött tönkön hetykén trónolt,
s baltája nyelével a ritmust kopogta.
A művész figyelte, érezte, jól szólt,
s a vadászt azonnal társának fogadta.
Ha a festőből lett dalnok dúdolt,
amaz mindig a tuskót paskolta.
A népek elméje azonnal megindult,
hordtak oda mindent, minek volt hangja,
sípoló bőrzsákot s tányért, mi kondult,
s lett a mesének hangos alapzatja.
Hát így lett az ősember legelőbb a festő,
festőből lett híresség, majd meséjét mondta,
aztán lett dalnok, de előbb még költő,
s megszületett végül az első dalolda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése