Az eddigiektől eltérően, most nem lélektani téma ragadott magával.
Töri órán feldobta a tanárnő a kérdést: El tudjuk-e képzelni a világot háború nélkül?
Egyhangú nem volt a válasz. Hozzáteszem 18 év körüli társaság. Az emberek ugye folyton ellentétekbe keverednek egymással, mivel nem vagyunk egyformák. Az ellentéteket vagy kompromisszummal, vagy pedig a másik meggyőzésével lehet megoldani. Az ember természetéhez tartozik, hogy megpróbálja meggyőzni ellenfelét (na tessék, már megint itt a lélektan), csak később hajlandó.
Emellett az agresszió is az ember legbelső természetéhez tartozik. Ha belegondolunk, megláthatjuk, hogy minél messzebb megyünk vissza a történelemben, az egyes emberek annál agresszívabbak egymással szemben. Az országok/népek közötti kapcsolatokban ez nem annyira feltűnő, hiszen ma is folyton acsargunk egymásra, míg a civilizált társadalomban az emberek sokkal toleránsabban élnek egymás mellett, mint mondjuk a vadnyugaton, ahol minden kis becsületsértésért párbajra hívhattak, rosszabb esetben pedig simán csak lepuffantottak. Azóta ez sokat változott, azonban az agresszió nagyon mélyen gyökerezik bennük, hiszen szélsőséges esetekben életet menthet. A vezető pozíciókba kerülő személyek pedig helyzetüknél fogva agresszívabbaknak kell lenniük az átlagnál, hiszen másképp nem kerülhettek volna oda, ahol vannak. A béketűrőbb embereknek általában nincsenek is ekkora ambícióik. Ettől persze több vezető személyiség lehet békeszerető. Ne értsetek félre. Csak azt akarom mondani, hogy hajlamosabbak radikális lépésekre, mint a békésebb természetű embertársaink. Tehát ha a vezető pozíciókat betöltőknek hatalmukban áll háborúkat kirobbantani, és agresszívabbak mint az átlag, akkor meg is fogják tenni. Az erős motivációk sokszor olyan dolgokat hoznak a felszínre belőlünk, amikről korábban nem is gondoltuk, hogy ott vannak. Agresszív emberek pedig mindig is lesznek, hogy támogassák az ilyen törekvéseket.
Olvastunk egy szövegrészletet egy szerzetes filozófustól. Összefoglalva azt írta, hogy az ember természete, hogy folyamatosan szaporodik. A népesség körülbelül 25 évenként megduplázódik, viszont az élelmiszer termelés lassan fejlődik ehhez képest, és nem fogja tudni tartani az iramot (ahogy ezt ma már tapasztaljuk is). Ennél fogva, ahhoz, hogy az emberiség fent maradhasson, szükség van háborúkra és járványokra, hogy időről időre megritkítsák a népességet.
Elénk tárult tehát egy megoldás: megtanulni elfogadni úgy a világot, ahogy van, háborúkkal, éhínséggel, és járványokkal. Beletörődni, hogy sohasem lesz béke a Földön.
De én látok egy másik lehetőséget is. Nem az én ötletem.
Sir Isaac Asimovtól, a sci-fi egyik atyjától kölcsönöztem. Asimov megírta az emberiség 22 ezer évnyi fiktív jövőjét. Novelláinak és regényeinek gyűjteménye, az
Encyclopedia Galactica, több vaskos kötetre rúg. Ennek egyik története a Föld bolygó távoli jövőjében játszódik, amikor is a galaxis egy része már be lett telepítve, és bonyolult események következtében (ez egy hangzatos változata lenne annak, hogy nem akarom lelőni a poént azok előtt, akik esetleg még elolvasnák, amit ajánlok) a Föld felszínének nagy része radioaktív lett. Ennek következtében a lakosság kis területekre szorult vissza, és az élelmiszer ellátás is nehézkes, így szigorú népességkorlátozást vezettek be. Gyermekek csak engedéllyel születhetnek, illetve a felnőttek, amint elérik a hatvanvalahány éves kort, kötelezően eutanáziában részesülnek. Mindezt a szükségállapotnak köszönhetően a földiek nagyon jól viselik. A novella egy repülő fedélzetén kezdődik, ahol egy idős házaspárról kiderül, hogy az eutanázia előtti utolsó utazásukon vannak. Boldogok, hogy együtt távozhatnak az élők sorából, és az egész repülő ünnepi őket. Mindenki elfogadja az életet olyannak, amilyennek adatott. Szerintem ez reális kép, ugyanis az emberi szellem és lélek elképesztően alkalmazkodóképes.
Ebből a történetből indult az elképzelésem. Mint tudjuk, a Föld teherbírásának, mint a világban mindennek, létezik egy felső határa, létezik az a mennyiségű ember, amit már nem képes eltartani. Mi pedig szaporodunk, és lassan annyian leszünk, hogy egy talpalattnyi helyünk sem lesz. Ha sikerül megakadályoznunk a háborúkat és járványokat, amik a fent említett szerzetes szerint szükségesek a népesség kordában tartásához, hova jutunk megfelelő szabályozás nélkül? Megtehetjük, hogy megállítjuk valahol a populációt. Korlátozhatjuk a születések számát. A kötelező eutanázia szerintem túlságosan radikális, bár eljöhet az az idő amikor szükség lehet rá. A technika fejlődésével a népesség maximuma nőhet. Vannak különböző tervek olyan városok építésére, amelyek kis területen rengeteg embernek adhatnak otthont, így több termőföldhöz juthatunk, és nem kell még több erdőt megsemmisítenünk. Az ökológiai egyensúly, és a földek termőképességének fenntartása is fontos, hiszen enélkül nem tudnánk elegendő élelmet termelni. Úgy hiszem megfelelő odafigyelés és szabályozás mellett meg lehet találni az egyensúlyt. Csak akarnunk kell! De ehhez az embereknek össze kellene fogniuk, és együtt küzdeni a közös célért, a leszármazottaink jólétéért. Sajnos úgy tűnik, nem vagyunk képesek egyenlőre ilyen messzire előrelátni az időben. Számomra ez lenne az ideális jövő.
Összefoglalva két megoldást találtunk: beletörődés, és folyamatos, küzdelem, vagy összefogás, áldozathozás, és harc egy olyan célért, amit ha elérünk, leülhetünk a képzeletbeli karosszékbe, és megcsodálhatjuk művünket.
