King and Queens of promise

Aki végignézte a videót, és figyelt a kiírásokra is felül, gondoljatok bele! Hát nem ezt csináljuk ma, is? Erről szól az egész emberi történelem, mióta az előember felemelt a földről egy faágat, hogy azzal verje agyon szomszédját, akinek a barlangja előtt nőtt egy különösen finom bogyót termő bokor. Mikor lesz már vége ennek az őrültségnek? Soha? Miért kell az embereknek irtani egymást? Ez lenne a kiválasztódás újkori megnyilvánulása? Mindennek a kapzsiság az oka! Mindenki magának akar mindent, akiben meg nem teng túl ez a vágy, azért kapargatja össze azt, amit csak tud, hogy túléljen. Ahhoz hogy ez megváltozzon, az egész emberiségnek kellene az egyik pillanatról a másikra megváltoznia. Mert szerintem ez fokozatosan lehetetlen. Ha vannak páran, akik meglátják az értelmet ebben, és felhagynak az önzőséggel és kapzsisággal, azokat a többiek rögtön kizsákmányolják, ergo elpusztulnak, így nem terjeszthetik tovább a fényt. Elég kétségbeejtő helyzet.

...

Zs

 

Van egy vadállatom...

Nekem van egy vadállatom. Nem tudom milyen fajta. Valami korcs. Nem szeretem. Háziállatként tartom... illetve legszívesebben nem tartanám, de ragaszkodik. Ketrecbe kell zárnom. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem engedem ki. Azért, mert akkor belém harapna, és elijesztené mellőlem, vagy rosszabb esetben megenné a pillangót, akit viszont szívesen tartok magam mellett... illetve csak szeretném magam mellett tartani, de képtelen lennék, csupán önszántából szegődött hozzám. Mindenesetre ez a vadállat és a pillangó a rács két oldalán nagyon is jól megvannak egymással, s ettől a vadállatnak csak még nagyobb az önbizalma. Amikor a pillangó rászáll a rács egyik rúdjára, a vadállat rögtön nekem akar ugrani. Tépi mellettem a rácsot, acsarog, öltögeti hatalmas, vörhenyes nyelvét, és villogtatja fűrészes csáprágóját. Ilyenkor rám tör a kényszer, hogy elhessentsem a pillangót a rácsról, de nem tehetem. Nem vagyok, és nem is lehetek ura a pillangónak, mert a pillangó egy szabad lélek, akit ha a markunkba zárunk, röpképtelenné válik, és belepusztul imádott szabadságának elvesztésébe. Abba viszont én pusztulnék bele, ha elveszíteném, így egy pompás kis háromszögben élünk mi hárman, a csodás pillangó, a fekete vadállat, és jómagam, "az igazi égszínkék".

"A város mellett egy dűlőúton bandukolva eljutsz egy nagy rétig. Azon a réten van egy-két szál virág. De várj csak kicsit! Délben hirtelen seregestül jelennek meg ott a különleges kék virágok. Úgy tudni, hogy azok a virágok éppen csak délben virítanak, és csupán egyetlen percig. De mi a nevük? Az igazi égszínkék. Szedd le őket! A kék kelyhek nedvét csavard ki egy pohárba, aztán mártsd bele az ecsetedet, és vidd fel a festéket egy papírra. Meglátod, hogy az a festék olyan kék színt ad, mintha a valódi eget varázsoltad volna oda. Hát persze, hiszen az igazi égszínkék csodafesték." /Balázs Béla - Az igazi égszínkék/

"We live in a beautiful wolrld..."

Látképek a szobám ablakából. Szeintem magáért beszél...

 

a Mennyország  kapuja

érdekesek a gyárkémények 

Figyeld a bal alsó sarokban a hullámot.

Mintha a földből nőne ki a felhő.

Azúr csoda

Színek kavalkádja

Éjjel...

Egy óriás kiborította a tejfölt...

Felhők

Egyszerre voltak félelmetesek és gyönyörűek reggel a felhők felettünk.

Viharban

Autóban suhantunk.

Köröttünk a vihar,

átölelt zord karjaival.

Az aszfalt szinte forrongott alattunk.

Felszínén a hab

vadul fröccsent szét a kerekek alatt

Mint riadt varjak,

a cseppek,

előlünk szétreppentek.

Az üvegen megannyi apró patak,

szaladnak lefele és hátra,

remegnek, meg-megállnak, folynak egymásba.

Leheletem párává olvad az ablakon,

kis festővászonom,

ujjammal, rá e képet mázolom:

Utazunk egy zubogó patakon,

s az autó már nem más,

egy fenséges, fehér vitorlás.

S a Dunántúl dombja,

már látom, hatalmas hullámok,

köztük vakmerőn túrázok.

Feszülnek hajóm vakító vásznai,

birokra kelnek a vihar markával,

csattogva szállnak szembe süvöltő szavával.

De jaj! Valami reccsen.

Hirtelen megdől az árboc.

Vigyázz hajó, a hullámba vágódsz!

Kiáltnám, de testem

s torkom megdermed,

szavam mellemben reked.

Már nincs visszaút.

Dereglyémen győz a fizikai törvény,

kettőnket együtt ragad mélybe az örvény.

Olyan mint egy fekete, feneketlen kút,

vitorlásom benne fehér tetem...

Az autó zökken, s én felébredem.

Szerelem

Múltkor megkérdezte tőlem egy barátom, hogy szerintem mit jelent szerelmesnek lenni. Saját bevallása szerint még sosem volt szerelmes, és kíváncsi, milyen lehet az. Nem tudtam sok mindent mondani neki, csak gyorsan felsoroltam pár dolgot amik szerintem hozzá tartoznak. Azóta viszont többször gondolkodtam rajta, és eszembe jutott még egynéhány. Gondoltam felsorolom nektek.
Számomra szerelmesnek lenni valakibe azt jelenti, hogy ha meglátom, mindegy mennyire van rossz kedvem, mosolyognom kell, és dobban egy hangosat a szívem, mintha az ég zengne, és remegne lábam alatt a föld. Minden érintése nyomán érzem, ahogy a boldogság átáramlik a bőrömön, bizsereg az összes érzékelő ideg, és azt kiáltozzák "Még!Még!". Azt jelenti, hogy képes lennék órákon át csak nézni csendben, egy szót sem szólni, mégsem unatkozni. Azt, hogy újra és újra meg akarom érinteni, csak megsimítani az arcát, a kezét, elborítani csókokkal, és ezért semmit nem kérek cserébe, csak hogy nézhessem és érezhessem. Azt is jelenti, hogy bár nem érzem olyan konkrétan, mint más illatokat, mégis tudom, hogy nagyon jó illatú a bőre, és ha ott hagyja a párnámon, belefúrom az arcom, és legszívesebben ki se venném onnan. Azt jeleni, hogy az is elég lenne, ha csak ott lenne, a szobám sarkában, ott kuporogna, és tudnám, bármikor oda mehetnék, és megérinthetném. Bármit szeretne, mindent meg akarok adni neki, fontosabb az, hogy Ő jókedvű legyen, mint bármi más a világon. Ami az enyém, az az övé is. Amikor várom, hogy jöjjön, minden szembejövőtől azt remélem, hogy Ő az, hirtelen lerántja a maszkot, és kacagva rohan felém. Azt is jelenti, hogy amikor elválunk egymástól, arra gondolok, mikor láthatom legközelebb. Azt, hogy elalvás előtt Ő az utolsó gondolatom, és ébredéskor Ő az első. Azt is, hogy minden kis apróságról Ő jut az eszembe, és folyton megmosolyogtat.
Hát, nekem nagyjából ezt jelenti szerelmesnek lenni.
És nektek?

Vívódás (régebbi)

Ha meglátom, a szívem repes,

arcomon vidám mosoly fakad,

a nap a felhők mögül kiles,

fénye elfedi minden bajomat.

Csak őt látom és senki mást

köröttem megszűnik az élet,

elfeledek evést, ivást,

egyszerű e lelki képlet:

fogom magam, és fogom Őt,

a csodást, a szépet, a nevetőt,

középre megjelet biggyesztek,

a végére meg egyenlőt.

És mégsem megy oly könnyen!

De nem értem: miért?

Egy csókot lopnék csöndben,

csak nem tudom, miként.

Belülről szaggat a vágy,

szaggatja, tépi, hasítja lelkemet,

de testem, mint mi nem is érzi,

töretlen tűri gyötrelmemet.

Nem mozdul, nem lép,

csak áll, ácsorog és vár,

nézi Őt, az édest,

az idő már későre jár.

Az első dalolda

Mind közül először volt a festő.

A barlang falára, gondolta,

egy szép, kövér mamutot fest ő,

s ámulhat rajta majd a majomember csorda.

S mikor az első tétova szót

cserepes, szőrös ajkáról ledobta,

hogy kőre pingált műve miről szólt,

végre a szájtáti népség tudtára adhatta.

S mikor a hősi sztorit a mord

ősember már százszor előadta,

rímmel fűzött össze minden sort,

s ezzel magát is szórakoztatta.

Egy darabig ismét népszerű és új volt,

de egyik nap magában azt gondolta,

dúdol alá valami fennkölt dallamot,

s másnapra szomszédja is azt dalolta.

Hallgatója egyszer egy harcos-féle volt,

némán figyelte a műsort az ebadta,

egy kidöntött tönkön hetykén trónolt,

s baltája nyelével a ritmust kopogta.

A művész figyelte, érezte, jól szólt,

s a vadászt azonnal társának fogadta.

Ha a festőből lett dalnok dúdolt,

amaz mindig a tuskót paskolta.

A népek elméje azonnal megindult,

hordtak oda mindent, minek volt hangja,

sípoló bőrzsákot s tányért, mi kondult,

s lett a mesének hangos alapzatja.

Hát így lett az ősember legelőbb a festő,

festőből lett híresség, majd meséjét mondta,

aztán lett dalnok, de előbb még költő,

s megszületett végül az első dalolda.

Eső

Esett.

Cseppek kopogtak párkányomon,

kis, bolondos dalokat szülve belül kobakomon.

Dum-TA-ta dum-ta-ta TA-Tatata bomm.

Megannyi égből pottyant gyémánt

szakadt darabokra a betonon

lapos testét feketére festve.

A sáv szélén világlott a csík,

min valami sikamlós, sárga kicsi kígyó,

ki rémít minden bicajos nénit, bácsit,

"A másssszikra vigyásssz!" sziszegi

ónix szemét meresztve sandán,

midőn csillogó kobakját felveti,

mérges szabják szikráznak szája padján.

Közben az eső, az csak veri és veri.

Únos-úntalan, mint szomorú szerelmes,

ki mátkáját siratja, a ragyogó napot,

kit felhőgallérjával az imént betakargatott.

Te számító, kapzsi Átok!

Te hálátlan, nyomorult Ribanc!

Nem versz át, én láttam!

Élve hantoltad el, hát igaz?

Csak trónjára törtél,

nem kell a művi könny!

Idelenn nem sajnál senki!

Nem vár, csupán közöny,

és utálat, és méreg.

Te aljas Féreg!

Te könnyező Szajha!

Pusztulj hát innen, vagy fiadnak se lesz nyugodalma!

S láss csodát,

a tanácsot megfogadta,

eliramodott gyorsan,

szelek cudar hátára kapva.

Új utkara!

Van pár dolog, mire nem tudok figyelni.

Ódonra, aggra elmém nem reagál,

Elkalandoz messzi álom-tartományba,

Csábítja szemem a végtelen határ.

Annyi mindent felfedeztek régen.

Újra lelni manapság oly nehéz.

Tengernyi tudomány, és rám belőlük

Csupa feltárt, halott tény, ami néz.

A múlt számomra csupa unalom.

Nem oly izgalmas a kincs, mit más kiás,

Szűz földre kell hát lépnem,

Csak ott várhat rám vigasztalás.

De merre lelek ilyen teret,

Hol nyomát nem hagyta emberi lény?

Szinte már magam is elhiszem:

Mire vágyok, nem létezik, ez a keserű tény.

De eszembe ötlik egy egy utolsó út,

Mely számomra járható még.

Keresni fogom azt a helyet,

S számomra ez teremt célt.

Meg kell lelnem... Nem! Kitaposnom az ösvényt,

Hol csizmámhoz múlt pora nem ragad,

Léptem nem fogja nehéz nyűge,

S így szabadságom az mi megmarad.

Világvége hangulat

Kifejezetten tragikus napom volt. Napok óta ilyen vacak az idő, plusz dupla magyarral kezdtünk, emellett nyűgös voltam, kiderült, hogy nem nyertünk a pályázaton, amivel 3 hétre mehettünk volna Angliába, és az is kiderült, hogy elmarad a 3 napos, iszonyatosan jónak ígérkező, erdélyi drámafesztivál, amire már annyira rá voltam izgulva, mint medve a málnára. Ezekből kifolyólag meglehetősen depis hangulatba hullottam.

Pedig általában elég mázlista szoktam lenni. De ha egyszer beüt a krakk, akkor ott vége a napomnak. Egymásra rakódnak a rosszabbnál rosszabb dolgok. A ma is egy ilyen.

A fujj. Utálom magam amikor ilyen vagyok. Valójában történt ma velem jó is... na jó talán mégsem. Az ötös civil felelésen kívül, meg azon, hogy hallottam egy vers és prózaíró versenyről. De majd elválik. most épp verseket válogatok arra.

Na most, hogy szépen kinyafogtam magam, kezdek jobban lenni. Mindjárt postolok egy verset.

Szerelem második hallásra

Sajna csak másodikra... De akkor igazán!
Ugyanis beleszerettem egy hangszerbe. Mégegybe pontosabban. A dob volt ugye az első, a mostani pedig az ún. "hang". Svájci krapekok gyermeke, amit Esztnek köszönhetően ismertem meg. Először furcsa volt, nem is hallgattam sokáig, meg nem is volt hozzá hangulatom, de aztán feltűnt, hogy amit hallunk, azt mindet azokkal az UFO alakú valamikkel csinálják, abban a pillantaban szíven talált Ámor nyila. A héten utánanézek a helyi hangszerboltban. Remélem tudnak szerválni egyet valahonnan.

Ezúton is ezer meg egy köszönet Eszt:D

Forog az élet kereke...

Hát igen. Mostanában eléggé el voltam havazva, kevéske szabadidőmet pedig Zsuzsival töltöttem (L). Pedig lett volna miről írnom bőven. Volt egy egész szép kis eszmefuttatásom is, de sajna már elpárolgott. Nem volt időm feljegyezni... és kissé alkoholgőzös hangulatban tört elő, ami szintén megnehezíti a felidézését. Rossz amikor az ember tudatának peremén ott van a megoldás, de ahányszor utána kap, annyiszor csusszan ki a kezéből. Mint mikor megpróbálunk egy lebegő szöszt elkapni, és a mozduló kezünk keltette légáramlat menthetetlenül sodorja tovább, mielőtt megfoghatnánk. Hát valahogy így van ez most is velem. Viszont van olyan is amire emlékszem: irodalom órán Babits Esti kérdés című versét elemeztük, ami (ha elolvastátok, vagy ha már ismeritek) a létezés, a halál és az újjászületés miértjeit boncolgatja. A vers törzskérdése a tanárnő szerint: Miért van élet, születés, és miért ilyen szép, ha végül minden úgyis elpusztul? A kérdés magában foglalja a választ: azért, mert szép. Ezzel egyet értek. De a Tanárnő szerint ez még nem magyarázat a pusztulásra. Szerintem meg igen. Mert szerintem a születés is gyönyörű, és önmagában egy csoda. Viszont ahhoz, hogy valami jó keletkezhessen, előbb meg kell semmisülnie valami másnak. Ez a körforgás egyetlen igazi törvénye. Emellett a halálban is lehet szépség. Nem véletlenül vonzódott hozzá megannyi dekadens művész. Gondolok itt Adyra például. Persze ez csak az én véleményem.

Her morning elegance

Engem nagyon megfogott az ötletességével. És a muzsika is kellemes.

Egy nap Vele

Várakozás,

Találkozás,

Mosoly és ölelés és csókok,

Forrók és édesek,

Vonaton rázkódás,

Pihe-puha ölelés,

Gondtalan és időtlen,

Bújás és lebegés,

Siklás a jégen,

Hűvösben egy láng,

Lelket melengető,

Séta a fényben,

Cirógató sugarak,

Csókok és csókok és csókok,

Mézédesek és zsongók,

Pillangók a gyomorban,

Rajzanak és bomlanak,

Boldogan hamvadnak,

Pár repülő óra,

Eldorádó kincses boltja,

Rázkódás újra,

Csókok újra,

Szívek szólama,

Dallamos és zendülő,

Boldog és csendülő,

Míg világ a világ,

A bolygó megáll,

Az idő megszakad,

Egy másik világ,

Hova csók ragad át,

Szőlő füstjén át,

Az idő lejárt,

Elváló kezek,

Hasadó szívek,

A holnapot várják.

Dráma fesztivál ápdét

Az előző bejegyzésben említettem, hogy pénteken mentünk egy dráma fesztiválra. Hát annyira jól sikerült, hogy a 33 versenyző csoportból benne vagyunk a legjobb hatban!!!! Nagyon jól éreztük magunkat, és nagyon jól sikerült az előadás is. Persze a zsűri mondott egy csomó dolgot, amin van még mit javítani, de ez azért egy teljesen amatőr csapattól nagyon nagy teljesítmény. Meg lettünk hívva a gálára, ami tulajdonképpen nem tudom miből fog állni. A jelen állás szerint a hatodikok vagyunk, de ha így is marad, akkor is többek vagyunk mint megelégedettek. Reggel amikor megtudtam azt hittem kiugrok a bőrömből.

Nagyon tehetséges kis csapatunk jött össze. Imádom őket! A vicces az egészben az, hogy vagyunk ketten 18-19 éves fiúk, három 18-19 éves, és nyolc 15-16 éves leányzóval. Elég kellemes környezet, mit ne mondjak. Lassan olyanok a lányok, mintha a húgaim lennének. Sajnálom, hogy már csak egy évet tölthetek velük. Sanyi meg még idén elmegy. Végzős. Elég nagy veszteség, de egyszer ennek is be kell következnie. Három éve játszunk együtt Sanyival, és mostanra olyan összhang van köztünk, hogy többször előfordul, hogy ugyan azokat a poénokat sütjük el, ráadásul egyszerre. Tegnap például a hazafele úton megálltunk egy benzinkútnál kicsit pihenni. Valahogy előjött, hogy melyikünk is a férfiasabb. Erre elindult ugye a versengés, és eljutottunk oda, hogy ki a magasabb. Ahogy háttal álltunk egymásnak, másodpercre pontosan egyszerre kezdtünk el pipiskedni. Kicsit félelmetes volt. 

Mindenkinek hiányozni fog Sanyi.

Leállt az agyam...

Az utóbbi idő túláradó szellemi rohamai után most egy kicsit úgy néz ki, leállt az agyam. Lehet ez azért van mert boldog vagyok, és inkább csak akkor írogatok, ha valami bajom van. Elgondolkodtató témával sem találkoztam mostanában. Minden jól megy úgy érzem. Zsuzsival jól megvagyunk, bár ez még nagyon rövid idő, és a gondok általában úgyis olyan 3 hónap körül jönnek elő. Na majd meglátjuk. Egyenlőre úgy érzem megint sokkal toleránsabb lettem a másikkal szemben mint azelőtt. Ez jó!

Holnap lesz az első előadás az új darabbal. Iskolai színjátszó kör. Holnap megnézhetik a szülők, barátok, barátnők stb., pénteken pedig megyünk Solymárra egy dráma fesztiválra. Páran már 3. éve megyünk a suliból, de a legtöbben kezdők. Azért remélem jó lesz. Minden évben nagy buli. Majd gondoljatok ránk! A darab egyébként Stephen Poliakoff City Sugar c. műve, lerövidítve (45 percbe bele kell férjen) és átdolgozva. Egy nagydumás, közönségkedvenc rádiós műsorvezetőről szól, aki hülyíti a népet, közben meg undorodik az egésztől, mert nála senki sem látja jobban, milyen buta és befolyásolható a felnövekvő korosztály. A háttérben dolgozik egy ambíciózus hangmérnök (jómagam), illetve megjelenik annak a bizonyos "generációnak" egy tipikus képviselője, akit aztán a főszereplő megpróbál valamiféle reakcióra sarkallni, észhez téríteni. Emellett sok kisebb szerep mutatja be az emberek ostobaságát, befolyásolhatóságát. Szerintem nagyon valós világképet ad, hiszen a média foglyai vagyunk mind. Nagyon aktuális. Gondoljatok csak bele, mihez kezdenétek ha hirtelen megszűnne mindenféle média? Nem lenne TV, nem lenne internet, rádióműsor is csak néha, újságokat pedig nem nyomtatnának, és nem bombáznának folyton reklámokkal az utca plakátjai. Próbáljátok csak beleélni magatokat! Kétségbeejtő ugye?

Na úgy néz ki mégsem állt le olyan nagyon az agyam. Csak valamivel el kellett indítani.

Szeretem a verset

Szeretem a verset.
Szeretem a letisztult, egyszerű formát,
Szeretem a szép, színes képeket,
De nem akarok teremteni mély hitet vagy csodát.
Az valahogy nem nekem való falat,
Vagy ha mégis, hát félek, cigány útra szalad.
Hát elég nekem ha szépet alkothatok,
S mikor írok, magamban elgondolkodhatok.
Gondolhatok vidám-meleg, nyári napokra,
Tavaszi parkban friss-festett padokra.
Feledhetem téli város havát, lucskát, sarát,
Száraz-sárga avarnak panaszos zaját.
Szeretem a sugárzó-kék, felhőtlen eget,
Szeretem a vihart, szeretem a szelet.
Szeretem a természet százezer csodáját,
S elmerülve érezni az élet folyását.
Ezekre mind alkalmat adhat,
S ha lelked szabadon szárnyalni ereszted,
A költészet magával ragadhat.
Ezért szeretem a verset.

Junkies