Szerelem

Múltkor megkérdezte tőlem egy barátom, hogy szerintem mit jelent szerelmesnek lenni. Saját bevallása szerint még sosem volt szerelmes, és kíváncsi, milyen lehet az. Nem tudtam sok mindent mondani neki, csak gyorsan felsoroltam pár dolgot amik szerintem hozzá tartoznak. Azóta viszont többször gondolkodtam rajta, és eszembe jutott még egynéhány. Gondoltam felsorolom nektek.
Számomra szerelmesnek lenni valakibe azt jelenti, hogy ha meglátom, mindegy mennyire van rossz kedvem, mosolyognom kell, és dobban egy hangosat a szívem, mintha az ég zengne, és remegne lábam alatt a föld. Minden érintése nyomán érzem, ahogy a boldogság átáramlik a bőrömön, bizsereg az összes érzékelő ideg, és azt kiáltozzák "Még!Még!". Azt jelenti, hogy képes lennék órákon át csak nézni csendben, egy szót sem szólni, mégsem unatkozni. Azt, hogy újra és újra meg akarom érinteni, csak megsimítani az arcát, a kezét, elborítani csókokkal, és ezért semmit nem kérek cserébe, csak hogy nézhessem és érezhessem. Azt is jelenti, hogy bár nem érzem olyan konkrétan, mint más illatokat, mégis tudom, hogy nagyon jó illatú a bőre, és ha ott hagyja a párnámon, belefúrom az arcom, és legszívesebben ki se venném onnan. Azt jeleni, hogy az is elég lenne, ha csak ott lenne, a szobám sarkában, ott kuporogna, és tudnám, bármikor oda mehetnék, és megérinthetném. Bármit szeretne, mindent meg akarok adni neki, fontosabb az, hogy Ő jókedvű legyen, mint bármi más a világon. Ami az enyém, az az övé is. Amikor várom, hogy jöjjön, minden szembejövőtől azt remélem, hogy Ő az, hirtelen lerántja a maszkot, és kacagva rohan felém. Azt is jelenti, hogy amikor elválunk egymástól, arra gondolok, mikor láthatom legközelebb. Azt, hogy elalvás előtt Ő az utolsó gondolatom, és ébredéskor Ő az első. Azt is, hogy minden kis apróságról Ő jut az eszembe, és folyton megmosolyogtat.
Hát, nekem nagyjából ezt jelenti szerelmesnek lenni.
És nektek?

Vívódás (régebbi)

Ha meglátom, a szívem repes,

arcomon vidám mosoly fakad,

a nap a felhők mögül kiles,

fénye elfedi minden bajomat.

Csak őt látom és senki mást

köröttem megszűnik az élet,

elfeledek evést, ivást,

egyszerű e lelki képlet:

fogom magam, és fogom Őt,

a csodást, a szépet, a nevetőt,

középre megjelet biggyesztek,

a végére meg egyenlőt.

És mégsem megy oly könnyen!

De nem értem: miért?

Egy csókot lopnék csöndben,

csak nem tudom, miként.

Belülről szaggat a vágy,

szaggatja, tépi, hasítja lelkemet,

de testem, mint mi nem is érzi,

töretlen tűri gyötrelmemet.

Nem mozdul, nem lép,

csak áll, ácsorog és vár,

nézi Őt, az édest,

az idő már későre jár.

Az első dalolda

Mind közül először volt a festő.

A barlang falára, gondolta,

egy szép, kövér mamutot fest ő,

s ámulhat rajta majd a majomember csorda.

S mikor az első tétova szót

cserepes, szőrös ajkáról ledobta,

hogy kőre pingált műve miről szólt,

végre a szájtáti népség tudtára adhatta.

S mikor a hősi sztorit a mord

ősember már százszor előadta,

rímmel fűzött össze minden sort,

s ezzel magát is szórakoztatta.

Egy darabig ismét népszerű és új volt,

de egyik nap magában azt gondolta,

dúdol alá valami fennkölt dallamot,

s másnapra szomszédja is azt dalolta.

Hallgatója egyszer egy harcos-féle volt,

némán figyelte a műsort az ebadta,

egy kidöntött tönkön hetykén trónolt,

s baltája nyelével a ritmust kopogta.

A művész figyelte, érezte, jól szólt,

s a vadászt azonnal társának fogadta.

Ha a festőből lett dalnok dúdolt,

amaz mindig a tuskót paskolta.

A népek elméje azonnal megindult,

hordtak oda mindent, minek volt hangja,

sípoló bőrzsákot s tányért, mi kondult,

s lett a mesének hangos alapzatja.

Hát így lett az ősember legelőbb a festő,

festőből lett híresség, majd meséjét mondta,

aztán lett dalnok, de előbb még költő,

s megszületett végül az első dalolda.

Eső

Esett.

Cseppek kopogtak párkányomon,

kis, bolondos dalokat szülve belül kobakomon.

Dum-TA-ta dum-ta-ta TA-Tatata bomm.

Megannyi égből pottyant gyémánt

szakadt darabokra a betonon

lapos testét feketére festve.

A sáv szélén világlott a csík,

min valami sikamlós, sárga kicsi kígyó,

ki rémít minden bicajos nénit, bácsit,

"A másssszikra vigyásssz!" sziszegi

ónix szemét meresztve sandán,

midőn csillogó kobakját felveti,

mérges szabják szikráznak szája padján.

Közben az eső, az csak veri és veri.

Únos-úntalan, mint szomorú szerelmes,

ki mátkáját siratja, a ragyogó napot,

kit felhőgallérjával az imént betakargatott.

Te számító, kapzsi Átok!

Te hálátlan, nyomorult Ribanc!

Nem versz át, én láttam!

Élve hantoltad el, hát igaz?

Csak trónjára törtél,

nem kell a művi könny!

Idelenn nem sajnál senki!

Nem vár, csupán közöny,

és utálat, és méreg.

Te aljas Féreg!

Te könnyező Szajha!

Pusztulj hát innen, vagy fiadnak se lesz nyugodalma!

S láss csodát,

a tanácsot megfogadta,

eliramodott gyorsan,

szelek cudar hátára kapva.

Új utkara!

Van pár dolog, mire nem tudok figyelni.

Ódonra, aggra elmém nem reagál,

Elkalandoz messzi álom-tartományba,

Csábítja szemem a végtelen határ.

Annyi mindent felfedeztek régen.

Újra lelni manapság oly nehéz.

Tengernyi tudomány, és rám belőlük

Csupa feltárt, halott tény, ami néz.

A múlt számomra csupa unalom.

Nem oly izgalmas a kincs, mit más kiás,

Szűz földre kell hát lépnem,

Csak ott várhat rám vigasztalás.

De merre lelek ilyen teret,

Hol nyomát nem hagyta emberi lény?

Szinte már magam is elhiszem:

Mire vágyok, nem létezik, ez a keserű tény.

De eszembe ötlik egy egy utolsó út,

Mely számomra járható még.

Keresni fogom azt a helyet,

S számomra ez teremt célt.

Meg kell lelnem... Nem! Kitaposnom az ösvényt,

Hol csizmámhoz múlt pora nem ragad,

Léptem nem fogja nehéz nyűge,

S így szabadságom az mi megmarad.

Világvége hangulat

Kifejezetten tragikus napom volt. Napok óta ilyen vacak az idő, plusz dupla magyarral kezdtünk, emellett nyűgös voltam, kiderült, hogy nem nyertünk a pályázaton, amivel 3 hétre mehettünk volna Angliába, és az is kiderült, hogy elmarad a 3 napos, iszonyatosan jónak ígérkező, erdélyi drámafesztivál, amire már annyira rá voltam izgulva, mint medve a málnára. Ezekből kifolyólag meglehetősen depis hangulatba hullottam.

Pedig általában elég mázlista szoktam lenni. De ha egyszer beüt a krakk, akkor ott vége a napomnak. Egymásra rakódnak a rosszabbnál rosszabb dolgok. A ma is egy ilyen.

A fujj. Utálom magam amikor ilyen vagyok. Valójában történt ma velem jó is... na jó talán mégsem. Az ötös civil felelésen kívül, meg azon, hogy hallottam egy vers és prózaíró versenyről. De majd elválik. most épp verseket válogatok arra.

Na most, hogy szépen kinyafogtam magam, kezdek jobban lenni. Mindjárt postolok egy verset.

Szerelem második hallásra

Sajna csak másodikra... De akkor igazán!
Ugyanis beleszerettem egy hangszerbe. Mégegybe pontosabban. A dob volt ugye az első, a mostani pedig az ún. "hang". Svájci krapekok gyermeke, amit Esztnek köszönhetően ismertem meg. Először furcsa volt, nem is hallgattam sokáig, meg nem is volt hozzá hangulatom, de aztán feltűnt, hogy amit hallunk, azt mindet azokkal az UFO alakú valamikkel csinálják, abban a pillantaban szíven talált Ámor nyila. A héten utánanézek a helyi hangszerboltban. Remélem tudnak szerválni egyet valahonnan.

Ezúton is ezer meg egy köszönet Eszt:D

Forog az élet kereke...

Hát igen. Mostanában eléggé el voltam havazva, kevéske szabadidőmet pedig Zsuzsival töltöttem (L). Pedig lett volna miről írnom bőven. Volt egy egész szép kis eszmefuttatásom is, de sajna már elpárolgott. Nem volt időm feljegyezni... és kissé alkoholgőzös hangulatban tört elő, ami szintén megnehezíti a felidézését. Rossz amikor az ember tudatának peremén ott van a megoldás, de ahányszor utána kap, annyiszor csusszan ki a kezéből. Mint mikor megpróbálunk egy lebegő szöszt elkapni, és a mozduló kezünk keltette légáramlat menthetetlenül sodorja tovább, mielőtt megfoghatnánk. Hát valahogy így van ez most is velem. Viszont van olyan is amire emlékszem: irodalom órán Babits Esti kérdés című versét elemeztük, ami (ha elolvastátok, vagy ha már ismeritek) a létezés, a halál és az újjászületés miértjeit boncolgatja. A vers törzskérdése a tanárnő szerint: Miért van élet, születés, és miért ilyen szép, ha végül minden úgyis elpusztul? A kérdés magában foglalja a választ: azért, mert szép. Ezzel egyet értek. De a Tanárnő szerint ez még nem magyarázat a pusztulásra. Szerintem meg igen. Mert szerintem a születés is gyönyörű, és önmagában egy csoda. Viszont ahhoz, hogy valami jó keletkezhessen, előbb meg kell semmisülnie valami másnak. Ez a körforgás egyetlen igazi törvénye. Emellett a halálban is lehet szépség. Nem véletlenül vonzódott hozzá megannyi dekadens művész. Gondolok itt Adyra például. Persze ez csak az én véleményem.

Her morning elegance

Engem nagyon megfogott az ötletességével. És a muzsika is kellemes.

Egy nap Vele

Várakozás,

Találkozás,

Mosoly és ölelés és csókok,

Forrók és édesek,

Vonaton rázkódás,

Pihe-puha ölelés,

Gondtalan és időtlen,

Bújás és lebegés,

Siklás a jégen,

Hűvösben egy láng,

Lelket melengető,

Séta a fényben,

Cirógató sugarak,

Csókok és csókok és csókok,

Mézédesek és zsongók,

Pillangók a gyomorban,

Rajzanak és bomlanak,

Boldogan hamvadnak,

Pár repülő óra,

Eldorádó kincses boltja,

Rázkódás újra,

Csókok újra,

Szívek szólama,

Dallamos és zendülő,

Boldog és csendülő,

Míg világ a világ,

A bolygó megáll,

Az idő megszakad,

Egy másik világ,

Hova csók ragad át,

Szőlő füstjén át,

Az idő lejárt,

Elváló kezek,

Hasadó szívek,

A holnapot várják.

Dráma fesztivál ápdét

Az előző bejegyzésben említettem, hogy pénteken mentünk egy dráma fesztiválra. Hát annyira jól sikerült, hogy a 33 versenyző csoportból benne vagyunk a legjobb hatban!!!! Nagyon jól éreztük magunkat, és nagyon jól sikerült az előadás is. Persze a zsűri mondott egy csomó dolgot, amin van még mit javítani, de ez azért egy teljesen amatőr csapattól nagyon nagy teljesítmény. Meg lettünk hívva a gálára, ami tulajdonképpen nem tudom miből fog állni. A jelen állás szerint a hatodikok vagyunk, de ha így is marad, akkor is többek vagyunk mint megelégedettek. Reggel amikor megtudtam azt hittem kiugrok a bőrömből.

Nagyon tehetséges kis csapatunk jött össze. Imádom őket! A vicces az egészben az, hogy vagyunk ketten 18-19 éves fiúk, három 18-19 éves, és nyolc 15-16 éves leányzóval. Elég kellemes környezet, mit ne mondjak. Lassan olyanok a lányok, mintha a húgaim lennének. Sajnálom, hogy már csak egy évet tölthetek velük. Sanyi meg még idén elmegy. Végzős. Elég nagy veszteség, de egyszer ennek is be kell következnie. Három éve játszunk együtt Sanyival, és mostanra olyan összhang van köztünk, hogy többször előfordul, hogy ugyan azokat a poénokat sütjük el, ráadásul egyszerre. Tegnap például a hazafele úton megálltunk egy benzinkútnál kicsit pihenni. Valahogy előjött, hogy melyikünk is a férfiasabb. Erre elindult ugye a versengés, és eljutottunk oda, hogy ki a magasabb. Ahogy háttal álltunk egymásnak, másodpercre pontosan egyszerre kezdtünk el pipiskedni. Kicsit félelmetes volt. 

Mindenkinek hiányozni fog Sanyi.

Leállt az agyam...

Az utóbbi idő túláradó szellemi rohamai után most egy kicsit úgy néz ki, leállt az agyam. Lehet ez azért van mert boldog vagyok, és inkább csak akkor írogatok, ha valami bajom van. Elgondolkodtató témával sem találkoztam mostanában. Minden jól megy úgy érzem. Zsuzsival jól megvagyunk, bár ez még nagyon rövid idő, és a gondok általában úgyis olyan 3 hónap körül jönnek elő. Na majd meglátjuk. Egyenlőre úgy érzem megint sokkal toleránsabb lettem a másikkal szemben mint azelőtt. Ez jó!

Holnap lesz az első előadás az új darabbal. Iskolai színjátszó kör. Holnap megnézhetik a szülők, barátok, barátnők stb., pénteken pedig megyünk Solymárra egy dráma fesztiválra. Páran már 3. éve megyünk a suliból, de a legtöbben kezdők. Azért remélem jó lesz. Minden évben nagy buli. Majd gondoljatok ránk! A darab egyébként Stephen Poliakoff City Sugar c. műve, lerövidítve (45 percbe bele kell férjen) és átdolgozva. Egy nagydumás, közönségkedvenc rádiós műsorvezetőről szól, aki hülyíti a népet, közben meg undorodik az egésztől, mert nála senki sem látja jobban, milyen buta és befolyásolható a felnövekvő korosztály. A háttérben dolgozik egy ambíciózus hangmérnök (jómagam), illetve megjelenik annak a bizonyos "generációnak" egy tipikus képviselője, akit aztán a főszereplő megpróbál valamiféle reakcióra sarkallni, észhez téríteni. Emellett sok kisebb szerep mutatja be az emberek ostobaságát, befolyásolhatóságát. Szerintem nagyon valós világképet ad, hiszen a média foglyai vagyunk mind. Nagyon aktuális. Gondoljatok csak bele, mihez kezdenétek ha hirtelen megszűnne mindenféle média? Nem lenne TV, nem lenne internet, rádióműsor is csak néha, újságokat pedig nem nyomtatnának, és nem bombáznának folyton reklámokkal az utca plakátjai. Próbáljátok csak beleélni magatokat! Kétségbeejtő ugye?

Na úgy néz ki mégsem állt le olyan nagyon az agyam. Csak valamivel el kellett indítani.

Szeretem a verset

Szeretem a verset.
Szeretem a letisztult, egyszerű formát,
Szeretem a szép, színes képeket,
De nem akarok teremteni mély hitet vagy csodát.
Az valahogy nem nekem való falat,
Vagy ha mégis, hát félek, cigány útra szalad.
Hát elég nekem ha szépet alkothatok,
S mikor írok, magamban elgondolkodhatok.
Gondolhatok vidám-meleg, nyári napokra,
Tavaszi parkban friss-festett padokra.
Feledhetem téli város havát, lucskát, sarát,
Száraz-sárga avarnak panaszos zaját.
Szeretem a sugárzó-kék, felhőtlen eget,
Szeretem a vihart, szeretem a szelet.
Szeretem a természet százezer csodáját,
S elmerülve érezni az élet folyását.
Ezekre mind alkalmat adhat,
S ha lelked szabadon szárnyalni ereszted,
A költészet magával ragadhat.
Ezért szeretem a verset.

Junkies

Unalom

Az unalom öl.
Mint az űr, kiszívja
lelked melegét,
az élmények, érzések
színes elegyét.

Az unalom teremt.
Bolond eszméket szül,
mik értelmetlenek,
csak egy okból élednek,
hogy unalmat űzzenek.

Az unalom halál,
az unalom élet,
egyszerre bölcső,
s egyszerre sírkert.

Cherchez la femme

"Keresd a Nőt". Egy plakáton ma ezt láttam,
de egyből rájöttem: már meg is találtam.
Ott állt mellettem, és fogta a kezem,
szemeibe néztem, s szépségükben elvesztem.

Ajkai mint a méz, oly édesek voltak,
és puhák. Mint ezer puha párna, úgy karoltak.
Azt a levegőt szívtam, mit Ő kilélegzett,
vele eltöltve, minden pillanat kényeztet.

Tudom, ezek mind csak elrongyolt szavak,
bennük már egy cseppnyi újdonság sem maradt,
de érzem, mégis mind szép lett és igaz,
mikor Ő lett a virág, és én lettem a tavasz.

Vacak nap

Hát elég vacak napot tudhatok magam mögött. Összevesztem a legjobb barátommal, ráadásul újdonsült barátnőmmel is éppen elkerültük egymást. Igen, van barátnőm :D (ki akartam hagyni a smiley-kat, de most nem bírom ki) Megint rá kellett jönnöm, hogy sokkal gyorsabban jár a szám, mint az eszem. Emellett rólam nagyon sok minden lepereg. Mármint olyan dolgok, amiken mások megsértődnek. És ezekből a tulajdonságaimból adódóan, sokszor van, hogy meggondolatlanságomba olyat mondok, amivel megbántok másokat. Jelen esetben Diust. Persze utólag visszagondolva tényleg bunkóság volt tőlem, de egyáltalán nem azzal a szándékkal mondtam, hogy megbántsam. Csak kicsúszott. Néha túl őszinte vagyok. Utána egy légtérben kellett töltenünk 2 órát, mert mindketten járunk az iskolai színjátszó körbe. Folyton beszólogatott. Remélem sikerül kiengesztelnem. Mindenesetre várok pár napot. Talán hétfőig, hogy picit lenyugodhasson. Fontos barát.
Barátnő: hát igen. Végre sikerült megszabadulnom a múlt árnyaitól. És jó érzés. Végre nem szorul össze a gyomrom, amikor volt barátnőmet látom a suliban. Jó, hogy ilyen sokat tud segíteni az, ha valaki betölti a régi érzések helyét. Hát itt vagyok Boldogság! Gyere, és kapj el!

Törin

Az eddigiektől eltérően, most nem lélektani téma ragadott magával.

Töri órán feldobta a tanárnő a kérdést: El tudjuk-e képzelni a világot háború nélkül?

Egyhangú nem volt a válasz. Hozzáteszem 18 év körüli társaság. Az emberek ugye folyton ellentétekbe keverednek egymással, mivel nem vagyunk egyformák. Az ellentéteket vagy kompromisszummal, vagy pedig a másik meggyőzésével lehet megoldani. Az ember természetéhez tartozik, hogy megpróbálja meggyőzni ellenfelét (na tessék, már megint itt a lélektan), csak később hajlandó.

Emellett az agresszió is az ember legbelső természetéhez tartozik. Ha belegondolunk, megláthatjuk, hogy minél messzebb megyünk vissza a történelemben, az egyes emberek annál agresszívabbak egymással szemben. Az országok/népek közötti kapcsolatokban ez nem annyira feltűnő, hiszen ma is folyton acsargunk egymásra, míg a civilizált társadalomban az emberek sokkal toleránsabban élnek egymás mellett, mint mondjuk a vadnyugaton, ahol minden kis becsületsértésért párbajra hívhattak, rosszabb esetben pedig simán csak lepuffantottak. Azóta ez sokat változott, azonban az agresszió nagyon mélyen gyökerezik bennük, hiszen szélsőséges esetekben életet menthet. A vezető pozíciókba kerülő személyek pedig helyzetüknél fogva agresszívabbaknak kell lenniük az átlagnál, hiszen másképp nem kerülhettek volna oda, ahol vannak. A béketűrőbb embereknek általában nincsenek is ekkora ambícióik. Ettől persze több vezető személyiség lehet békeszerető. Ne értsetek félre. Csak azt akarom mondani, hogy hajlamosabbak radikális lépésekre, mint a békésebb természetű embertársaink. Tehát ha a vezető pozíciókat betöltőknek hatalmukban áll háborúkat kirobbantani, és agresszívabbak mint az átlag, akkor meg is fogják tenni. Az erős motivációk sokszor olyan dolgokat hoznak a felszínre belőlünk, amikről korábban nem is gondoltuk, hogy ott vannak. Agresszív emberek pedig mindig is lesznek, hogy támogassák az ilyen törekvéseket.

Olvastunk egy szövegrészletet egy szerzetes filozófustól. Összefoglalva azt írta, hogy az ember természete, hogy folyamatosan szaporodik. A népesség körülbelül 25 évenként megduplázódik, viszont az élelmiszer termelés lassan fejlődik ehhez képest, és nem fogja tudni tartani az iramot (ahogy ezt ma már tapasztaljuk is). Ennél fogva, ahhoz, hogy az emberiség fent maradhasson, szükség van háborúkra és járványokra, hogy időről időre megritkítsák a népességet.

Elénk tárult tehát egy megoldás: megtanulni elfogadni úgy a világot, ahogy van, háborúkkal, éhínséggel, és járványokkal. Beletörődni, hogy sohasem lesz béke a Földön.

De én látok egy másik lehetőséget is. Nem az én ötletem. Sir Isaac Asimovtól, a sci-fi egyik atyjától kölcsönöztem. Asimov megírta az emberiség 22 ezer évnyi fiktív jövőjét. Novelláinak és regényeinek gyűjteménye, az Encyclopedia Galactica, több vaskos kötetre rúg. Ennek egyik története a Föld bolygó távoli jövőjében játszódik, amikor is a galaxis egy része már be lett telepítve, és bonyolult események következtében (ez egy hangzatos változata lenne annak, hogy nem akarom lelőni a poént azok előtt, akik esetleg még elolvasnák, amit ajánlok) a Föld felszínének nagy része radioaktív lett. Ennek következtében a lakosság kis területekre szorult vissza, és az élelmiszer ellátás is nehézkes, így szigorú népességkorlátozást vezettek be. Gyermekek csak engedéllyel születhetnek, illetve a felnőttek, amint elérik a hatvanvalahány éves kort, kötelezően eutanáziában részesülnek. Mindezt a szükségállapotnak köszönhetően a földiek nagyon jól viselik. A novella egy repülő fedélzetén kezdődik, ahol egy idős házaspárról kiderül, hogy az eutanázia előtti utolsó utazásukon vannak. Boldogok, hogy együtt távozhatnak az élők sorából, és az egész repülő ünnepi őket. Mindenki elfogadja az életet olyannak, amilyennek adatott. Szerintem ez reális kép, ugyanis az emberi szellem és lélek elképesztően alkalmazkodóképes.

Ebből a történetből indult az elképzelésem. Mint tudjuk, a Föld teherbírásának, mint a világban mindennek, létezik  egy felső határa, létezik az a mennyiségű ember, amit már nem képes eltartani. Mi pedig szaporodunk, és lassan annyian leszünk, hogy egy talpalattnyi helyünk sem lesz. Ha sikerül megakadályoznunk a háborúkat és járványokat, amik a fent említett szerzetes szerint szükségesek a népesség kordában tartásához, hova jutunk megfelelő szabályozás nélkül? Megtehetjük, hogy megállítjuk valahol a populációt. Korlátozhatjuk a születések számát. A kötelező eutanázia szerintem túlságosan radikális, bár eljöhet az az idő amikor szükség lehet rá. A technika fejlődésével a népesség maximuma nőhet. Vannak különböző tervek olyan városok építésére, amelyek kis területen rengeteg embernek adhatnak otthont, így több termőföldhöz juthatunk, és nem kell még több erdőt megsemmisítenünk. Az ökológiai egyensúly, és a földek termőképességének fenntartása is fontos, hiszen enélkül nem tudnánk elegendő élelmet termelni. Úgy hiszem megfelelő odafigyelés és szabályozás mellett meg lehet találni az egyensúlyt. Csak akarnunk kell! De ehhez az embereknek össze kellene fogniuk, és együtt küzdeni a közös célért, a leszármazottaink jólétéért. Sajnos úgy tűnik, nem vagyunk képesek egyenlőre ilyen messzire előrelátni az időben. Számomra ez lenne az ideális jövő.

Összefoglalva két megoldást találtunk: beletörődés, és folyamatos, küzdelem, vagy összefogás, áldozathozás, és harc egy olyan célért, amit ha elérünk, leülhetünk a képzeletbeli karosszékbe, és megcsodálhatjuk művünket.

Kételyek

Mi emberek mindig félünk valamitől. Nagyon kevés köztünk az olyan, aki igazán bátran bele mer vágni a dolgokba. Talán a rossz tapasztalatok teszik, mint mikor a kisgyerek kíváncsi, hogy mennyire meleg a vasaló talpa, azután zokogva rohan anyukájához az ujját szorongatva. Bármibe szeretnénk belevágni, mindig ott motoszkál elménk mélyén az a bizonyos "De mi lesz, ha...?" kezdetű kérdés, vagy kérdések, és néha már olyan erővel ostromolják tudatunkat, hogy szinte elhisszük: minden rosszul fog elsülni. Persze így nem lehet élni, és idővel megtanuljuk, hogy kockáztatni kell. De mégis, sokszor hosszú szenvedést okoz a kételyeken való rágódás. Főleg a szívügyeknél rendszeres az ilyen tétovázás. Egy nagyon tipikus eset az, mikor úgy érezzük, beleszeretünk egy barátunkba. Ilyenkor felmerülnek a félelmek, hogy vajon megéri-e kockáztatni a barátság feláldozását a szerelem oltárán? Megrohamozzák az embert a rémképek, hogy visszautasítanak, és így könnyen füstbe mehet a kapcsolat. Az pedig nagy veszteség lenne, hiszen a helyzet természetéből adódóan, mindenképpen számunkra fontos emberről van szó. De nem csak ilyen téren lehetünk tétovák, hanem például alkotásunk megmutatásában is. Írogatok verseket, megmutatom őket a barátaimnak. Egyik ismerősöm (aki egyébként a Szamba! blog szerkesztője, megtaláljátok a linkek között) mesélte, hogy jár egy kis írókörbe. Elgondolkoztam, hogy milyen lenne kipróbálni magam, de egyszerűen nem merek elmenni, mert nem tartom magamat elég tehetségesnek. Sokan szenvedünk ilyen kis önbizalomhiányoktól. Mindig is csodáltam azokat, akik bátran oda mernek állni bármilyen feladat elé. Szerencsére rájöttem, hogy ez fejleszthető. Az ember nagyon sokat képes változtatni magán. Az utóbbi két évben rengeteget nőtt az önbizalmam. Ebben nagy szerepe volt barátoknak, barátnőknek egyaránt, és annak, hogy sokszor rákényszerítettem magam arra, hogy tegyek meg valamit, amitől rettegtem, hogy nem fog sikerülni. Persze aztán össze is jött pár dolog, és van mire büszke legyek. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem szabad engedni a félelmeinknek! Akár mennyire aggódunk, tegyük meg azt, amire a szívünk legmélyén vágyunk! Tudom, mondani könnyű. Nekem is van most egy ilyen típusú dilemmám, és éppen azért írok róla, hátha végre sikerül felülkerekednem a kétségeimen. Csalódásokkal úgyis mindig találkozni fogunk életünk során. Akkor meg mitől félünk? Az emberi lélek csodálatos! Olyan öngyógyító képessége van, amivel szinte mindent át tud vészelni! Csak egy kis időre van szüksége, és hitre. Hinnünk kell abban, hogy elmúlik a fájdalom, a csalódottság, a keserűség, és akkor tényleg elmúlik. Mindig nézzetek a jövőbe! A múlt tanulságokkal szolgál, de nem szabad túl sokat rágódni rajta, különben elveszítjük az irányítást a jelenünk felett. A jó hadvezér is arról ismerszik meg, hogy mindig egy lépéssel ellenfele előtt jár gondolatban. A mi ellenfelünk az Élet. Én hiszek a Sorsban. De nem úgy tekintek rá, mint egy szilárd szövetre, aminek minden szála a megadott irányba kanyarog. Olyannak képzelem inkább, mint egy fa gyökerei a földben: az apró kis szálak számtalan irányba fúrhatnak utat maguknak a göröngyök között. Szerintem nem hiába ábrázoljuk családunkat is egy fával. A mi világunkban minden a természetre vezethető vissza. A természet pedig csodálatos, és mindenre kínál valamiféle megoldást.

Más

Végre! Már más az,
kitől megdobban a szívem,
ha látom.
Végre már nem őt kívánom!

A heg gyorsabban forr,
ha egy varázs az, mi segíti!
Érzem,
újra egész lesz a lényem!

Nem bénítja szívem,
a szakadt izom kínja.
Lábam
újra léphet már bátran!

És meg is fogja tenni,
amint az út megnyílik előttem.
Indulok,
mert várni, tovább már nem tudok.