Mi vagy nekem?

Én búvár vagyok,
s Te nekem a levegő-
Ha számból a csövet kitépik,
fejemre halál jő.

Vagy fa vagyok egy szirt szélén,
s Te a gyökerem,
ami ha elszakad,a mélység
szikláin én összetöretem.

Patak vagyok.
s Te a forrás,
kiszáradok, ha téged
eltöm egy sziklaomlás.

Szárny vagyok,
s Te vagy a szél nekem,
ha nem lennél,
létemben nem lenne értelem.

Ember vagyok,
számomra Te vagy a szerelem.
Egy érzés,
mely fajomnak lételem.

Love someone

vágyak

Szeretnék egy hétig fa lenni. Egész nap csak az eget kémlelni, nézni gyönyörű színeit, érezni a szellő és a nap cirógatását, figyelni a felhőfoszlányok játékát, és mindenféle alakokat képzelni beléjük. Figyelni a csillagokat, s megszámolni mindet, s szeretném hallani a Kis Herceg csilingelő kacagását. Szeretném látni ahogy egy boldog, fiatal, gondtalan pár szalad felém, a fiú épp alattam éri utol a lányt és kapja karjaiba és csókolja forrón és édesen, és közben szeretnék az a fiú is lenni, és maradni a fa, és szeretném, ha Ő lenne az a lány. Szeretném, ha egy madárpár rám rakna fészket, s ágaim közt nevelné csemetéit, s odvamba költözzön mókus, és harkály pusztítsa férgeimet. Azután jönne a vihar, tűrném a szél cibálását és az esőcseppek ütlegét, merészen szállnék szembe vad erőivel, és nézném a dúló felhőket, és ha már kirepültek a fiókák és továbbállt a madárpár, mókuscsalád és harkály, hát vágjon belém villám és hirtelen legyek újra önmagam, de előtte még érezzem, amint fa testem kettéhasad, s lángra kap, s emésztik a rőt nyelvek. És azután minden nap kijárhassak a szenes csonkhoz, és láthassam, ahogy mellette új facsemete bontakozik ki a koromól.

Hát nem lenne szép...?

hosszú

Nagyon hosszú ez a két hét nélküle...(L) És alig vagyunk túl a felén.

Szeretni valakit

Ez valami, mit nem fejezhet ki szó,
s mégis annyit írunk s beszélünk róla
mi gyarló emberek.
Van aki dicsér, van ki leszól,
s hazugat vagy keveset mondok, hogyha
azt suttogom fülébe szeretlek.

De én hiszek ebben a szóban.
Hiszek, mert szükség van rá ahhoz,
- hiszen az ember nem telepata -
mikor lelkemben oly sok jó van,
azt eljuttassam a másik agyhoz,
ahol - remélem - tombol a hasonló érzések hada.

S én még ifjú vagyok, és nem érzem,
milyen az, mikor ránk rogy az évtizedek súlya,
s alattuk a láng lassan megkopik és kifakul.
De lehet máshogy is, hisz sokszor látom és megélem,
mikor nagyszüleim között pendül a szeretet húrja,
mely az évek tornya alatt ott van legalul.

És mi van, ha nem ő lenne ő,
és én ugyan úgy szeretném?! Semmi!
Egyébként se tudnék válaszolni.
A lényeg , hogy ő Ő!
És én szeretem! Ennyi.
A többire kár szót pazarolni.

Tehát arra a valamire, mit leírni nem lehet,
valami jelképképpen
ráaggatjuk ezt a gyarló, s elhasznált igét,
és annyiszor ahányszor lehet,
és ezenyiféleképpen,
és úgy használjuk mint valami varázsigét.

S reméljük szívünk gondját majd megoldja,
de nem.
S küzdhetünk által a végteleneken,
mert úgy lesz az embernek még több gondja,
ha szívét eme csodás béklyóba fogja.
De megéri, az én szívem ezt mondja.

Mert én találtam egy hámot, mi pont rám illik,
s belebújtam önként, ahogyan illik,
s balommal sújtok a gondra,
s pusztítom azt mi goromba,
de jobbommal ölelem mi édes,
s ebből hoz nekem többet az Édes.

S én igazán, de igazán szeretem.

Elment

Elment.
Nem hagyott hátra mást,
csak pár hajszálat, az illatát és engem.
Nem hibáztatom.
Ha tehette volna, marad.
De a sors közbeszólt,
használva a szülői aggodalom száját,
mely hazahívja ifjú sarját.
Azért kellemes reggel volt.
Szívemben az öröm feldalolt,
mikor magam mellett találtam.
Álmos mosoly ült ki arcomra,
átkaroltam, és hosszú,
forró csókkal koronáztam meg a pillanatot.
Bőrünk egymáshoz simult,
az övé mint a selyem.
De szorított az idő,
nem élvezhettük a helyzetet sokáig.
Egy kis huncutkodás, majd gyors túra a mosdóban.
Nem szeretem nézni, ahogy öltözik.
Adott még egy utolsó csókot a kapuban,
búcsút intett, azt mondta szeret, azután
elment.

Tüske

A szüleim elváltak. Lassan 10 éve. Édesanyámmal élek, és az élettársával, akit teljes szívemből gyűlölök. Nem hittem, hogy ember tud ennyire gyűlölni valakit. Legszívesebben egy tompa késsel nyiszálnám el a torkát. Persze nem fogom megtenni. Nem fogok bekattanni miatta. Pedig pokollá tette az elmúlt 9 évet. Nem sorolom fel, hogy mikkel, mert hosszú lenne, és unalmas. Elég annyi, hogy mindegy mit csinálok, semmi sem jó.
Amikor tudom, hogy itthon lesz, amikor hazaérek, vagy tudom, hogy lassan hazaér, már előre elkezd nőni bennem a feszültség.
Haza? Otthon? Ezek a szavak nekem egyébként se jelentenek túl sokat. Soha nem érzem, hogy jaj de jó hazajönni. Nem nevezném otthonnak azt a helyet, ahol élnem kell. Annyi rossz emlékem fűződik hozzá. El tudjátok képzelni milyen az, amikor már a saját anyámat kezdem gyűlölni, amiért nem ismeri fel a helyzetet? Amiért ezzel az alakkal kényszerít egy háztartásba?
A legrosszabb, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem látok megoldást. Tűrni kell. De már csak alig egy év...

Egy elmélet

Ma azt mondta nekem valaki: Szeretnék egy Tisza cipőt. De ez és ez van, úgyhogy valószínűleg nem veszek, de nem fontos. Tök jó lenne elmenni erre meg erre a színielőadásra. Játszik benne a kedvenc színészem! De nem megyek, mert drága a jegy. Mindegy, nem fontos.
Itt megkérdeztem tőle: Ha az a két dolog, amit most nagyjából a legjobban szeretnél nem fontos, akkor mi az? Nem tudott válaszolni. Tehát, akkor semmi sem fontos. Viszont, ha nem fontos semmi, akkor miért élsz? Mi értelme az egésznek, ha minden úgyis mindegy meg nem fontos?
Ha valamire vágysz, akkor küzdj meg érte! Nem biztos, hogy sikerül is elérned, de legalább annak a biztos tudatával mehetsz tovább, hogy te mindent megpróbáltál. Ne hagyd magukra az álmaidat!

Reggeli gondolatok

Fél hét körül lehetett. Egy padon üldögéltem, épp a reggelimet majszoltam. Azon gondolkodtam, hogy mennyire befolyásolja az emberek viselkedését a napszak. Kora hajnalban például egyesek nagyon undokok, mások meg teljesen toleránsak sorstársaikkal szemben. A lombokon átszűrődő nap aranyló pászmákat vetített a szállongó porra.
Figyeltem, milyen arccal sietnek tova az emberek, (Félreértések elkerülése végett nem vagyok híve a nagy melleknek. A közepes, formásra voksolok ;).) amikor megjelent két igazán nagymellű csaj. Mindkettő 20 körül lehetett. Ami érdekes az az arckifejezésük volt. Az egyik gyalog volt, kidüllesztette a mellét meg a farát, mosolya pedig azt üzente: Nézd! Gyönyörű vagyok! Bámulj meg!. A másik biciklizett, keblei pedig minden zökkenőnél ugrottak egyet. Nem mosolygott. Szúrós pillantással pásztázta a környéket, és mindenkinek a szemébe nézett: "Igen, nagy a mellem. Utálom. Ne bámulj, mert oda megyek!"
A szemem sarkából azt vettem észre, hogy mozognak a morzsák a lábam alatt. Lenézek, hát szorgos kis hangyák kezdték elhordani, amit leszórtam. Őket kezdtem figyelni, mert meguntam az embereket. Furcsa volt, ahogy a náluk sokkal nagyobb darabokkal küzdenek. Jó volt nézni az elhatározottságukat. Furcsa lehettem, ahogy előregörnyedve, meredten bámultam magam alatt a földet.
Kellemes reggel volt. Teljesen gondtalannak éreztem magam. Remélem mindenkinek lesz része ilyenben legalább egyszer az életben.

12 óra

8 óra munka 8 óra pihenés... vagy valahogy így. Igaz? Na ez az életben sajna nem így megy. Két éjjel bulizás után túl vagyok életem első 12 órás műszakján, és az ájult alváson utána. Durva volt. 3 óra múlva mehetek vissza. Elég fárasztó. Hmm. Na már csak két éjjel van belőle, aztán két teljes nap pihi. Küldjetek energiát!

Balaton I Love You

Egy hét+Balaton+Zsuzsi=leírhatatlan élmény:) Ez volt életem eddigi legjobb nyaralása! Kár, hogy vége.
Pár szó róla:
puding hajnal 2-kor, naplemente kilátóról, éjszaka a vízben, fincsi!puncsos!:D, nyikorgó ágy, gitár, sok csomaggal vonaton, légmatrac és sátor, szúnyogvadászat hajnalban, függönytelen kupé.

Tényleg! Ha már ággyá lehet alakítani az üléseket, és be lehet zárni az ajtót,miért nem raknak függönyt a vonatok fülkéire?

King and Queens of promise

Aki végignézte a videót, és figyelt a kiírásokra is felül, gondoljatok bele! Hát nem ezt csináljuk ma, is? Erről szól az egész emberi történelem, mióta az előember felemelt a földről egy faágat, hogy azzal verje agyon szomszédját, akinek a barlangja előtt nőtt egy különösen finom bogyót termő bokor. Mikor lesz már vége ennek az őrültségnek? Soha? Miért kell az embereknek irtani egymást? Ez lenne a kiválasztódás újkori megnyilvánulása? Mindennek a kapzsiság az oka! Mindenki magának akar mindent, akiben meg nem teng túl ez a vágy, azért kapargatja össze azt, amit csak tud, hogy túléljen. Ahhoz hogy ez megváltozzon, az egész emberiségnek kellene az egyik pillanatról a másikra megváltoznia. Mert szerintem ez fokozatosan lehetetlen. Ha vannak páran, akik meglátják az értelmet ebben, és felhagynak az önzőséggel és kapzsisággal, azokat a többiek rögtön kizsákmányolják, ergo elpusztulnak, így nem terjeszthetik tovább a fényt. Elég kétségbeejtő helyzet.

...

Zs

 

Van egy vadállatom...

Nekem van egy vadállatom. Nem tudom milyen fajta. Valami korcs. Nem szeretem. Háziállatként tartom... illetve legszívesebben nem tartanám, de ragaszkodik. Ketrecbe kell zárnom. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem engedem ki. Azért, mert akkor belém harapna, és elijesztené mellőlem, vagy rosszabb esetben megenné a pillangót, akit viszont szívesen tartok magam mellett... illetve csak szeretném magam mellett tartani, de képtelen lennék, csupán önszántából szegődött hozzám. Mindenesetre ez a vadállat és a pillangó a rács két oldalán nagyon is jól megvannak egymással, s ettől a vadállatnak csak még nagyobb az önbizalma. Amikor a pillangó rászáll a rács egyik rúdjára, a vadállat rögtön nekem akar ugrani. Tépi mellettem a rácsot, acsarog, öltögeti hatalmas, vörhenyes nyelvét, és villogtatja fűrészes csáprágóját. Ilyenkor rám tör a kényszer, hogy elhessentsem a pillangót a rácsról, de nem tehetem. Nem vagyok, és nem is lehetek ura a pillangónak, mert a pillangó egy szabad lélek, akit ha a markunkba zárunk, röpképtelenné válik, és belepusztul imádott szabadságának elvesztésébe. Abba viszont én pusztulnék bele, ha elveszíteném, így egy pompás kis háromszögben élünk mi hárman, a csodás pillangó, a fekete vadállat, és jómagam, "az igazi égszínkék".

"A város mellett egy dűlőúton bandukolva eljutsz egy nagy rétig. Azon a réten van egy-két szál virág. De várj csak kicsit! Délben hirtelen seregestül jelennek meg ott a különleges kék virágok. Úgy tudni, hogy azok a virágok éppen csak délben virítanak, és csupán egyetlen percig. De mi a nevük? Az igazi égszínkék. Szedd le őket! A kék kelyhek nedvét csavard ki egy pohárba, aztán mártsd bele az ecsetedet, és vidd fel a festéket egy papírra. Meglátod, hogy az a festék olyan kék színt ad, mintha a valódi eget varázsoltad volna oda. Hát persze, hiszen az igazi égszínkék csodafesték." /Balázs Béla - Az igazi égszínkék/

"We live in a beautiful wolrld..."

Látképek a szobám ablakából. Szeintem magáért beszél...

 

a Mennyország  kapuja

érdekesek a gyárkémények 

Figyeld a bal alsó sarokban a hullámot.

Mintha a földből nőne ki a felhő.

Azúr csoda

Színek kavalkádja

Éjjel...

Egy óriás kiborította a tejfölt...

Felhők

Egyszerre voltak félelmetesek és gyönyörűek reggel a felhők felettünk.

Viharban

Autóban suhantunk.

Köröttünk a vihar,

átölelt zord karjaival.

Az aszfalt szinte forrongott alattunk.

Felszínén a hab

vadul fröccsent szét a kerekek alatt

Mint riadt varjak,

a cseppek,

előlünk szétreppentek.

Az üvegen megannyi apró patak,

szaladnak lefele és hátra,

remegnek, meg-megállnak, folynak egymásba.

Leheletem párává olvad az ablakon,

kis festővászonom,

ujjammal, rá e képet mázolom:

Utazunk egy zubogó patakon,

s az autó már nem más,

egy fenséges, fehér vitorlás.

S a Dunántúl dombja,

már látom, hatalmas hullámok,

köztük vakmerőn túrázok.

Feszülnek hajóm vakító vásznai,

birokra kelnek a vihar markával,

csattogva szállnak szembe süvöltő szavával.

De jaj! Valami reccsen.

Hirtelen megdől az árboc.

Vigyázz hajó, a hullámba vágódsz!

Kiáltnám, de testem

s torkom megdermed,

szavam mellemben reked.

Már nincs visszaút.

Dereglyémen győz a fizikai törvény,

kettőnket együtt ragad mélybe az örvény.

Olyan mint egy fekete, feneketlen kút,

vitorlásom benne fehér tetem...

Az autó zökken, s én felébredem.

Szerelem

Múltkor megkérdezte tőlem egy barátom, hogy szerintem mit jelent szerelmesnek lenni. Saját bevallása szerint még sosem volt szerelmes, és kíváncsi, milyen lehet az. Nem tudtam sok mindent mondani neki, csak gyorsan felsoroltam pár dolgot amik szerintem hozzá tartoznak. Azóta viszont többször gondolkodtam rajta, és eszembe jutott még egynéhány. Gondoltam felsorolom nektek.
Számomra szerelmesnek lenni valakibe azt jelenti, hogy ha meglátom, mindegy mennyire van rossz kedvem, mosolyognom kell, és dobban egy hangosat a szívem, mintha az ég zengne, és remegne lábam alatt a föld. Minden érintése nyomán érzem, ahogy a boldogság átáramlik a bőrömön, bizsereg az összes érzékelő ideg, és azt kiáltozzák "Még!Még!". Azt jelenti, hogy képes lennék órákon át csak nézni csendben, egy szót sem szólni, mégsem unatkozni. Azt, hogy újra és újra meg akarom érinteni, csak megsimítani az arcát, a kezét, elborítani csókokkal, és ezért semmit nem kérek cserébe, csak hogy nézhessem és érezhessem. Azt is jelenti, hogy bár nem érzem olyan konkrétan, mint más illatokat, mégis tudom, hogy nagyon jó illatú a bőre, és ha ott hagyja a párnámon, belefúrom az arcom, és legszívesebben ki se venném onnan. Azt jeleni, hogy az is elég lenne, ha csak ott lenne, a szobám sarkában, ott kuporogna, és tudnám, bármikor oda mehetnék, és megérinthetném. Bármit szeretne, mindent meg akarok adni neki, fontosabb az, hogy Ő jókedvű legyen, mint bármi más a világon. Ami az enyém, az az övé is. Amikor várom, hogy jöjjön, minden szembejövőtől azt remélem, hogy Ő az, hirtelen lerántja a maszkot, és kacagva rohan felém. Azt is jelenti, hogy amikor elválunk egymástól, arra gondolok, mikor láthatom legközelebb. Azt, hogy elalvás előtt Ő az utolsó gondolatom, és ébredéskor Ő az első. Azt is, hogy minden kis apróságról Ő jut az eszembe, és folyton megmosolyogtat.
Hát, nekem nagyjából ezt jelenti szerelmesnek lenni.
És nektek?

Vívódás (régebbi)

Ha meglátom, a szívem repes,

arcomon vidám mosoly fakad,

a nap a felhők mögül kiles,

fénye elfedi minden bajomat.

Csak őt látom és senki mást

köröttem megszűnik az élet,

elfeledek evést, ivást,

egyszerű e lelki képlet:

fogom magam, és fogom Őt,

a csodást, a szépet, a nevetőt,

középre megjelet biggyesztek,

a végére meg egyenlőt.

És mégsem megy oly könnyen!

De nem értem: miért?

Egy csókot lopnék csöndben,

csak nem tudom, miként.

Belülről szaggat a vágy,

szaggatja, tépi, hasítja lelkemet,

de testem, mint mi nem is érzi,

töretlen tűri gyötrelmemet.

Nem mozdul, nem lép,

csak áll, ácsorog és vár,

nézi Őt, az édest,

az idő már későre jár.

Az első dalolda

Mind közül először volt a festő.

A barlang falára, gondolta,

egy szép, kövér mamutot fest ő,

s ámulhat rajta majd a majomember csorda.

S mikor az első tétova szót

cserepes, szőrös ajkáról ledobta,

hogy kőre pingált műve miről szólt,

végre a szájtáti népség tudtára adhatta.

S mikor a hősi sztorit a mord

ősember már százszor előadta,

rímmel fűzött össze minden sort,

s ezzel magát is szórakoztatta.

Egy darabig ismét népszerű és új volt,

de egyik nap magában azt gondolta,

dúdol alá valami fennkölt dallamot,

s másnapra szomszédja is azt dalolta.

Hallgatója egyszer egy harcos-féle volt,

némán figyelte a műsort az ebadta,

egy kidöntött tönkön hetykén trónolt,

s baltája nyelével a ritmust kopogta.

A művész figyelte, érezte, jól szólt,

s a vadászt azonnal társának fogadta.

Ha a festőből lett dalnok dúdolt,

amaz mindig a tuskót paskolta.

A népek elméje azonnal megindult,

hordtak oda mindent, minek volt hangja,

sípoló bőrzsákot s tányért, mi kondult,

s lett a mesének hangos alapzatja.

Hát így lett az ősember legelőbb a festő,

festőből lett híresség, majd meséjét mondta,

aztán lett dalnok, de előbb még költő,

s megszületett végül az első dalolda.