Valahogy nagyon megfogott. Megnyugotató, ahogy a dallamos és a disszonáns rész egybe olvad.

Álommal kelve

Kegyetlen vagy, hiszen még mindig itt laksz a szívemben.
Ha kedved tartja, törsz és zúzol idebenn.
Szaggatod húsom, és szívod a vérem,
olykor azt is kétlem, hogy a holnapot megérem.

A mai is ilyen nap. Álmomban eljöttél,
megkínoztál, megvertél,
hajnalban lazán odadobtál a sarokba,
s én ott feküdtem, gombócban, szipogva.

Szundit nyomtam a telefonon az ébresztőre,
belenyomtam arcom a lepedőbe,
szorosra zárt szemmel a békére vártam,
de csak reszkettem, a rideg valóságba zártan.

Teltek a percek, már vagy harmadjára fordultam körbe,
s milliószor szorítottam kezemet ökölbe.
Azután jött az elhatározás, fejemből a gyomromba kúszott gerincem mellet,
megráztam magam, s arcomra egy maszkot húztam mosdóba menet.

De az emékek ostroma egy percre sem maradt abba a fejemben.

Kellemetlen élmények

Hallgassatok szép zongorát:)

A helyzet az, hogy kénytelen vagyok írni, mert az elmúlt héten két dolog is történt, ami igencsak megrázott. Nem is tudom, melyikkel kezdjem... na jó, maradjunk időrendben.

Ha ti megharagszotok valamiért arra a delikvensre, akit kimondottan a legjobb barátaitok közé soroltok, akkor hogy kezelitek a helyzetet? Azért kérdem, mert a lány, akit a legjobb barátomnak tartok Pesten, most valamiért levegőnek néz, illetve nem szól hozzám. Kb. két hete nem találkoztunk, én próbáltam néha keresni, de először arra hivatkozott, hogy ilyen időszaka van, aztán meg arra, hogy sokat kell tanulnia. Aztán most csütörtökön kénytelen volt összefutni velem, mert egy közös ismerősünk szülinapját mentünk ünnepelni. Ekkor vált bizonyossággá a sejtésem, hogy valami nem oké. Amikor egy percre kettesben maradtunk, kérdeztem is, hogy haragszik-e rám valamiért, de nem volt hajlandó érdemlegesen válaszolni. Illetve azt mondta, hogy nincs baja, de azért ehhez túlságosan jól ismerem már. Mondanom sem kell, jól indult az estém. Aztán végül is amellett a taktika mellett döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot, nem szeretném elrontani egyikőnk estéjét sem, aztán mindenki döntse el magának, hogy szerinte hülyeség volt-e. Minden esetre nálam ez annyira nem működött, egész este ez idegesített, ennek az lett az eredménye, hogy kb. ott is hagytam a társaságot. Azóta arra próbálom rávenni magam, hogy felhívjam, de valami visszatart. Az előbb például meg akartam nézni a blogját, hátha onnan kiderül valami, de úgy néz ki, hogy priváttá tette, és nekem nem adott hozzáférést. Nem igazán tudom, most mit kellene tennem, csak azt, hogy ez nagyon bánt. Még alszok rá párat.

A másik sztori mai esemény. Aki esetleg az elejétől követte a blogot, vagy legalábbis olvasta az első bejegyzést, az tudhatja, hogy akkor indítottam, amikor egy előző barátnőmmel szakítottam. Mielőtt belekezdenék, tudnotok kell, hogy a lány anyukája egy imádni való nő, és valamiért nagyon szeret engem (pedig csak pár hónapig voltam a család tagja úgymond), és természetesen én is nagyon kedvelem őt. Időnként meglátogatom, és beszélgetünk egy jót, és én ilyenkor mindig valahogy feltöltődök kicsit, a lányával viszont már jó régen nem találkoztam, pl. féltékenység miatt, de ebbe most ne menjünk bele. Nagyon néha szoktunk chatelni. Tehát a történet ott kezdődik, hogy a múltkoriban, miután szakítottunk Zsuzsival, voltam megint az anyukánál, és meghívott ebédre hozzájuk, mondván, hogy legalább beszélek az apukával, meg a lány tesóival is, meg a lány is mondta neki, hogy régen látott, és beszélne velem. Vacilláltam kicsit, de elfogadtam. Ez volt talán három hete, időközben én teljesen ráhangolódtam a témára, örültem, hogy beszélgethetek egy jót a lánnyal, végül is évek teltek el azóta, hogy együtt voltunk, mindketten sokat változtunk. Ma mentem el, és jól is indult az egész, aztán körülbelül egy órán keresztül kettesben voltam a lánnyal, és beszélgettünk. De az a beszélgetés... Nem tudom mi volt vele, lehet, hogy nyűgös volt, fáradt volt, vagy egyszerűen ilyen lett mostanára, vagy mindig is ilyen volt, csak én emlékszem rosszul, vagy csak simán nem tudta kezelni a helyzetet, de nyomát sem találtam benne annak az örömnek, amivel én odamentem. Valahogy szóba jött, hogy ki hány éves, meg mennyinek néz ki, és mondta, hogy őt mostanában 25-nek szokták nézni, én meg viccesen megjegyeztem, hogy azért fejben még nem hiszem, hogy annyi (előtte azzal viccelődött, hogy 17-nek nézek ki, erre akartam célozni ezzel). Erre olyan leosztást kaptam, hogy egy percre elállt a szavam. Ott még az is megfordult a fejemben, hogy eljövök a fenébe. Egyáltalán nem látott szívesen. Vagy legalábbis én nem éreztem úgy. Aztán ebéd után már sokkal kedvesebb volt, hál' Istennek, de ez nem tudta kitörölni belőlem az beszélgetésünk nyomát. Nem tudom, lehet én készültem rosszul az egészre, de az tuti, hogy több ilyen meghívást nem fogadok el. Remélem az anyuja nem olvassa a blogom, mert akkor tuti, hogy ezzel most megbántottam, de muszáj volt kiírni magamból. Ha mégis olvasod, akkor most rögtön elnézést is kérek, és még egyszer köszönöm az isteni finom ebédet. És tudd, hogy ettől téged még ugyanúgy imádlak, és ugyanúgy el fogok járni hozzád néha beszélgetni. Persze, ha szívesen látsz.

Szóval nagyjából ez volt a hetem. Hát, nem túl fényes mi?

Mi férfiak

Mi férfiak szörnyen esendőek vagyunk a női bájokkal szemben.

Éljenek a közhelyek...

Magány

Azért akárhogy is mondom, hogy én rendben vagyok, meg átvészeltem, meg elfogadtam, meg ilyenek, két és fél év után újra egyedül lenni kurva magányos dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenféle lelki görcseim, meg ilyesmik lennének, általában tényleg jól érzem magam, de néha, mint most is, úgy rám tör a magány. Most elgondolkodtam, hogy mik is játszódtak le bennem az elmúlt napokban, és rá kellet jönnöm, hogy kétségbeesetten próbálkozom betömni az űrt, ami hátra maradt. Igyekszem emberekkel körülvenni magam, meg folyton azt hiszem, hogy mindjárt szerelmes leszek ebbe, vagy abba, és úgy kell észhez térítenem magam, hogy ne járjak úgy, mint a lány, akivel valamelyik nap beszélgettem.
Nevezzük Annának.
Anna pár hónapja szakított az első komoly barátjával (nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az első, de semmiképpen nem sokadik), legyen ő Ádám. Részleteket nem tudok, de a lényeg, hogy jóban maradtak. Közben a lány elkezdett egy másik sráccal, mondjuk Márkkal, találkozgatni, de nincsenek együtt a klasszikus értelemben véve. Amikor megkérdeztem, hogy nem-e csak ilyen búfeledtető a srác, ő maga is beismerte, hogy ez bizony lehetséges, és inkább csak valami nyitott kapcsolatra hasonlít a viszonyuk. Pár hete majdnem úgy alakult, hogy újra összejönnek Ádámmal, és azóta Anna még mindig valahol két szék között lebeg.
Na én nem szeretnék így járni. Szóval most ha megfordul a fejemben, hogy "hmm, de csinos ez a lány, kedves is, meg minden, jó lenne összejönni vele", akkor megkérem a legközelebb álló embert, hogy rúgjon jól tökön. Szerencsére vannak barátaim, akik ezt elintézik fájdalommentesen, egy beszélgetés keretein belül. Ez úton is köszi, tudod, hogy rólad van szó:) Félelmetes egyébként, hogy mikre képes az agyam. Olyan irreális kényszerképzeteim vannak néha, hogy tyű.
Tehát most próbálok magamra és a barátokra koncentrálni. Ha azt veszitek észre, hogy nem ehhez tartom magam, akkor szóljatok rám:)

És eljön majd... 101 egy új kezdet

És eljön majd, ki meztelen didergő szívemet szerelmével újra beburkolja,
és mézédes lesz, mit ajkával homlokomra nyom, a csókja,
és selyem lesz a bőre, és tenger a szeme,
mosolya akár egy angyalé, sőt, nem lehet semmi más,
egy földre szállt angyal lesz, égi entitás,
s célja egy: nyugtató álmot hozzon nyugtalan fejemre.

Akkor majd valóssá válik a remélhetetlen,
karnyújtásra az elérhetetlen,
magához emel majd a porból, hova nemrég vetődtem.
S lehet már itt is van, közel, meleg sóhaja nyakam cirógatja,
nem mutatja jobban más, minthogy tollam szavakat vet e lapra,
bár szándékát még nem fedte fel előttem...



Nemrégiben lezáródott életem egy, azt hiszem, meghatározó szakasza. Szép volt, jó volt, és most vége volt. Tudni kell tovább lépni. Köszönöm neki, amit adott, és remélem én is adtam eleget.
Én hű leszek magamhoz, már igyekszem a jövőbe tekinteni, mint ezelőtt is mindig.

Érdekes, néha hogy jönnek ki a dolgok. A blogot egy hasonló alkalommal kezdtem el írni. Az első bejegyzés címe Egy új kezdet, és a 101. bejegyzésnek is szerves része ez a fogalom. Nos, azt hiszem ezt jó jelnek fogom tekinteni.

Wasp attack

Azt tudni kell a sztorihoz, hogy egyetlen fajta hazai rovartól félek, a darazsaktól.
Nyugodtan ülök az ágyamon, és skypeolok anyával, amikor valami zizegés üti meg a fülem az erkélyajtó felől. Egy papírzsepivel felfegyverkezve oda megyek, hogy majd elkapom a betolakodót, és vagy kitessékelem, vagy kinyírom.
Kissebb fajta szívrohamon estem át, amikor megláttam a függönyöm  ajtó felőli oldalán a szörnyet. Úgy nézett ki, mint egy normál darázs, csak kb. háromszor akkora volt. Ránéztem a kezemben tartott zsepire, és szomorúan konstatáltam, hogy ez most nem lesz elég. Kimentem a szobából, közben szememet folyamatosan az óriási dögön tartottam. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, akkor jöttem rá, hogy ez nem volt túl jó ötlet, mert így nem fogom tudni, hol van. Mindenesetre felkaptam egy törölközőt a mosásra váró, kikészített kupacból, hogy majd azzal lecsapom. Kinyitom az ajtómat, persze csak résnyire. Sehol semmi mozgás. A plafonomra fel van függesztve egy szövetplakát, még garabonciás hetekről való. Azt meglöktem, hátha fölötte van. Semmi. Pár másodperc múlva a lámpa túloldaláról szállt fel nagy zümmögve. Erőt vettem magamon és odsuhintottam egyet neki. Nem találhattam el túlságosan, mert ugyan lezuhant az ágyamra, de még masírozott ott egy darabig. Egészen addig, amíg a négyrét hajtott törcsivel rá nem vetettem magam, és a markomba nem szorítottam. Persze a négy rétegtől nem tudtam rendesen összeszorítani, úgyhogy óvatosan, hogy alatta maradjon letettem a fölre, és a papucsommal kikloffoltam. Hosszas vívódás után, nagynehezen felemeltem XXL vastag lepkehálómat, a kis rohadék meg, ugyan sátikálva, de elkezdett mászni még. Kapott mégegyet a papuccsal, aztán, hogy teljesen biztos lehessek a dolgomban, még kiszaladtam egy konyhakésért, és kettévágtam. Aztán ki akartam dobni, de eszembe jutott, hogy mi van, ha harmadnapra feltámad, és kikászálódik a kukából. Na mondom ilyen itt nem lesz, felsepertem egy papírlapra, és kihajítottam a tizedikről. Bízom benne, hogy valami megeszi mielőtt még csoda történik.

Dadogó számból nehezen törnek elő a szavak.
Szívem vadul kalapál, pont úgy, mint mikor először láttalak.
Azóta eltelt néhány év, hónap, hét, nap és óra
és berozsdált a torok, melybő előtört a sok régi óda.

Mostmár csak gondban nyílik szóra szívem,
s ilyenkor is csak ócska, darabos a rímem,
nem fog tollam sem, tintám is beszáradt,
látszólag nem oldja fel más, csak a búbánat.

Mint látod, a könny ismét megolajozta a megrekedt,
foghíjas fogaskerekeket,
s e nyikorgó nyenyere újra dalra kap,
s bízik, tőled nem csak hideg zuhanyt kap.

Most nyitva a kapu, de nem tudom,
milyen szép szavakat, talán ígéretet kéne mondanom.
Ismét, mint eddig, csak magamat tudom adni,
de engem már ismersz, újat nem tudok mutatni.

Nem,
Egyszerűen nem megy. Szenvedek csak, mint a partradobott halak.
Itt hagytad az illatod, aztán úgy köszöntél el, mint egy baráttól,
és azt mondtad, nem tudod, hogy szeretsz-e.
Meg azt is, hogy ne keresselek.
És itt maradtam, üresen.
Céltalanul telt el a délután.
Próbáltam értelmet keresni barátokban, beszélgettem és vicceltem, de mind csak színházi maszk volt.
De valahogy se nem nevetett, se nem sírt. Csak a szemei voltak pont olyan üresek.
És most, hogy megpróbáltam rendezett sorokba kovácsolni gondolataimat, egyre növekedett a felgyülemlett feszültség bennem. Azután jött egy utolsó hullámyvölgy, most meg ez.
Nem akarom, hogy elmenj, és vége legyen.
Nem tudom, hogy ezzel nem okozok-e több kárt neked, de valamit döntenem kell. Nem ülhetek passzívan, amíg fejem felett lebeg a bizonytalanságod guillotinja. Minden zsigeremmel akarlak. Téged. Nem mást. Senki mást.
Senki másra nincs szükségem. Ha te ott vagy velem, akár lehetnénk az utolsó két ember a földön, azt se bánnám.
Azt viszont nagyon bánom, hogy ilyen sokszor bizonytalanodsz el bennünk. Ez biztos az én hibám, de nem merem ígérni, hogy tudok változtatni rajta. Kérdeztelek, és te magad se tudtad mi a baj. Nem tudom, hova visz majd az életem, de arra vágyom, hogy te is ott legyél velem.
Nem tudom, hogy fogom bírni az elkövetkező éjszíkákat.
Jobban belegondolva semmit se tudok.

Ez a századik bejegyzés. Nem ilyennek terveztem, és nem is ekkora szünet után. Hallgassátok.

Némaság

Ma felnyitották a szemem, hogy egy éve mennyire nem írok. Így igaz. Nem tudom az okát. Valahogy nem jön. Nincs feszültség az életemben. Sőtt, kifejezetten lapos lett. Belegondolva nem csinálok semmit. De ezen már elkezdtem változtatni. Ha sikerül, az úgyis megjelenik itt is.

Az Éjfél magányai

Az emberek hibáznak.
Én ember vagyok.
Akkor vonjuk le a következtetést.
Sokszor csak akkor vesszük észre valami természetesnek tűnő dolog fontosságát, amikor elveszni látszik. Ez egy közhely, éppen ezért nem vesszük túl komolyan.
Eltelt két év. Sok dolgon keresztül mentünk. Százszámra tornyosulnak a szép, és rossz emlékek egyaránt. Visszagondolva azt kell mondjam, hogy igen, boldog voltam, vagyok.
Most azonban a bizonytalanság árnyéka borul mindenre. Folytogató sötétség. Szorít, nem enged levegőt vennem, uralma alá vonja a gondolataim, cselekedeteim.
Az én bizonytalanságom anyja az ő bizonytalansága. Pedig két év után nem csoda, hogy enyhülnek az érzelmek. Idővel minden enyhül. Hozzászokunk a gondolatokhoz, megszokjuk a közelséget, szinte természetessé válik minden.
Azután jöhet a ráeszmélés. A kérdések. Mindenki ismeri őket szerintem. Ezeken könnyebb átlendülni úgy, ha már van valamenyi tapasztalatunk benne, első alkalommal azonban, nagyon rosszul érinthetnek. Megkérdőjelezünk mindent. Még önmagunkat is talán. Kétkedni kezdünk, elemezzük az érzéseinket, de nem merünk hinni annak, amit találunk. Nekem például először három hónapomba telt rájönni, hogy nem akarom azt a kapcsolatot tovább. Utána meg is könnyebbültem.
Az is lehet, hogy mostanában tényleg túl elfoglalt volt. És ez okozza a bajt. Meg persze az, hogy keveset látjuk egymást.
De az is lehet, hogy már nem elég, amit nyújtani tudok. Az én oldalamról, azok felé a dolgok felé billenhetett a mérleg nyelve, amiktől megfosztja a kapcsolatunk. Lehet, hogy ez így túlságosan logikára épít érzelmekről lévén szó. Mindenesetre el tudom képzelni. Ő csinos lány, én meg... noss nagy túlzással átlagos srác. Nekem már volt több kapcsolatom, és úgy gondolom, van elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, ez jól működik. Neki nincs meg az a háttere. Lehet szükségét érzi még a tapasztalásnak. Meg is érteném.
Ez az Ő döntése, eddig is az övé volt, és szerintem még egy darabig az is marad, ha nem történik valami velem. Önszántamból nem tudnám elküldeni magam mellől. Csak nem tudom, hogy ez neki mennyire jó így...
Pont ma néztem egy interjút egy zenésszel. A számaik általában meglehetősen mélyenszántóak, próbálnak okítani valami emberségre. A fickó pont arról beszélt, hogy a barátnőjének sosem tudna ilyeneket mondani. Mi pasik egyszerűen ilyenek vagyunk. Inkább megírja a szöveget, elkészíti a számot, és megmutatja, hogy "nézd, ezt neked írtam". Igaza van. Leírni sokkal könnyebb.

Minden csepp véremmel

Március nyolcadik napja

egy különös hagyomány dátuma.

Ezen a napon elvárás szerint,

női kezekre minden férfi csókot hint,

kalapját fejéről lekapja,

hajbókol, bokáit összecsapja,

s hangosan kíván boldog nőnapot,

esetleg átnyújt egy képeslapot,

majd sarkon fordul,

s elballag legott.

Ezért én is, hagyományok hű rabja,

ezennel kívánom: legyen szép napja!

minden hölgy ismerősömnek,

s ha már eleget köszöntek,

hadd mondjam el kérem,

miért is születik eme költeményem.

Mert ugyan rengeteg leányt ismerek,

egyet közülük mégis kiemelek,

ki szívemnek legkedvesebb,

előtte külön is, had tisztelegjek:

Rájöhettél mostanra, Kedvesem,

kiről beszélek, Te vagy, s restellem,

szavaim virtuális papírosra csak ily későn,

szinte a nap végén vetem, félőn,

vallomásom hozzád már el sem jut,

de el kell mondanom, hogy mégis tudd,

mindent megteszek, hogy boldognak lássalak,

mindig igyekszem, hogy meg ne bántsalak,

s ha az ígért célt nem is mindig érem el,

szeretlek minden csepp véremmel. 

Inspired by a novel I read somwhere some time

They are sitting in a diner. One picking the leftovers with a fork, the other gazing out the window. The place is silent, only an old coffee machine bubbles gently. The gazer notices a birds nest on a tree outside. One of the parents arrives and stands with wings spread over the hachlings to cover them from the burning Martian sun. The little ones flock to their mother's feet with joy.

 - Did you miss me?

Asks the gazer inspired by the birds.

 - No.

 - But... I missed you. And I thought you'd... You know. The things we said...

 - I didn't miss you at all.

 - Why?

 - When you left me there, and walked away without looking back, my life left with you. It disappeared. Like all the years never happened. I never felt so empty before. Like a finished bottle of milk, thrown onto a pile of trash.

 - That doesn't explain.

 - Yes it does.

 - No.

 - You see, I stood there for a couple of hours, and my legs must had gotten tired, because they took me home, straight to my bed. I didn't have a single thought in my mind. I was blank white. I think I laid there all night. At some point I figured that I had to make up a new life, so I started painting things on the whiteness. And I was really careful to leave you out. I was afraid of the pain.

 - So you just wrote me out of your life?

 - No. You took my life with you. You took everything. You were everything...

 - I didn't have a choice. I had to leave. You knew my reasons.

 - I did. And still I couldn't continue that life. I needed a new one.

 - So there's no possibility of getting your original life back then?

 - Did you bring it?

 - I don't know. I didn't even know it came with me. We might have parted since then.

 - Oh.

 - But you should feel something if it's here somewhere. Do you feel anything?

 - Well... I kinda feel dizzy. And it's like some white parts appeared on the painting. I don't know yet. I can't just throw this new me away like that.

 - You did that to the past one.

 - That time I was the victim. This life might get depressed if I pushed it away... No, I don't want to do that to it. It helped me a lot. I got attached to it. It was a long time you know.

 - What if it only wants the best for you? If it does, it might leave on it's own. Give it a try, please.

The one with the fork leaves the vegetables alone, and lays back in the chair. Now two pairs of eyes are watching the birds.

Hiányzik egyébként az írás, de egyszerűen nincs miről írjak. Nincsenek nagy bánataim, nincsenek komoly problémáim, azt hiszem, hogy boldog vagyok. Vagy legalább nyugodt. Nem tudnék igazán másról írni, csak hogy mennyit kell tanulni, meg ilyenek. Kicsit berozsdásodtak az agytekervényeim. De Elkezdek egy új blogot, amin majd hetente szeretnék posztolni, (na jó ezt majd meglátjuk) de csak pár sorokat. Nem tudom, mennyien ismeritek a M.A.G.U.S. című szerepjátékot ( és most ne számítógépes dolgokra gondoljatok, hanem a régi, papír alapú, konckával dobálós, kalandlapos szerepjátékra). Ez egyébként egy magyar fejlesztésű játék, de nem is ez a lényeg, hanem hogy fantasztikus világa van. Imádom! Rengeteg M.A.G.U.S. regényt elolvastam, és még fogok is. Egy kis menekülés a mai technomániás világból a kaland varászlat és misztikum világába.
Hű hát ez most eléggé reklámszövegnek sikeredett, de sebaj. Szóval azt találtam ki, hogy elkezdem egy kalandor naplóját írni. Kíváncsi leszek, mennyire lesz érdekes, illetve mennyire tudom megvalósítani. Főleg, hogy nem találom ki előre a történetet. Mindig a hangulatomtól függően fog alakulni. Aki kíváncsi, majd kövesse.
Most lesz időm egy darabig, mert megvannak a vizsgáim, úgyhogy ha lesz hangulatom, akkor lehet hetente többször is írok. A mai nap folyamán megjelenik az első bejegyzés.

Üdv Ja hogy ja! A link. Enjoy

Nos igen...

Megint cirka egy hónapja nem írtam. Szokásos kifogások. Suli, ihlethiány, stb. De elkezdtem egy Partraszálláshoz kapcsolódó másik novellát, amit szeretnék majd az ünnepek között befejezni, ha addig nem folyik ki a szemem a sok tanulástól. Na de nem panaszkodom, hiszen én akartam ezt.
Ami miatt tulajdonképpen most írok, az a jelen helyzetem. Illetve a mai nap (sajnos csak részleges) nagyszerűsége. No ne gondoljatok valami világmegváltó dologra. Bár, ha az én kis világom szemszögéből nézem, igenis az. Nem nyertem lottót, nem született testvérem, nincs senkinek születésnapja, és a rosszakaróim közül sem békültem ki senkivel. Sokkalinkább a nap eljövetele önmagában a csoda, ugyanis erre az estére vártam már sok éve. Aki követi a blogot (már amikor van mit), az szerintem kezdi sejteni, hogy minek a napja a mai.
Valaki elköltözik kedden. Tulajdonképpen valakik, de csak az egyikük "nemléte" fogja könnyebbé tenni a lélegzetvételemet. Nos igen...

Zsuzsi vagyook :)

Update: Barátnőm trollkodott:D <3

Lassan eltelik az egy év

Lassan a tüske utólsó darabkája is kikerül a bőröm alól. Nem marad más, csak egy kis seb, és a sejtekben őrzött emlék.
Éppen ma két hónapja, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal Budapesten élek. Kicsit több, mint egy évvel ez előtt arról írtam, hogy már csak egy évet kell várnom arra, hogy megszabaduljak legnagyobb nyomorúságomtól. Elszámoltam magam. Az a pillanat már idén februárban eljött, de csak részben. Egyenlőre sokkal jobb a helyzet, mint amit a fenti bejegyzésem írásakor csak el tudtam képzelni. A várt 250km helyett két országhatár választ el az én különbejáratú Al Kaidámtól.
Az egyetlen probléma az, hogy hamarosan visszatér kísérteni ez a rém, és ha csak eszembe jut a jövő hónap, görcsbe rándul a gyomrom. Tavaly azt hittem, hogy egy év hosszú idő. Most egy hónaptól rettegek. De utána elém tárul a várva várt földi paradicsom.

Thursday morning

Marha szarul éreztem magam reggel, meg még mindig. Megy a hasam, szerintem lázam, vagy hőemelkedésem van, fáj a fejem. Pont az egyik legnehezebb napon -.-. Még otthon se tudok maradni, mert van matek gyakorlatom, meg szerkezettan gyakorlatom, és szerktanból még házileadás is van. Erre jön az, hogy még van egy-két dolog, amit be kéne fejezni a rajzokon, de otthon felejtettem a tolltartómat. Gyógyszereim nincsenek, lázmérőm is otthon maradt a hétvégén asszem, úgyhogy fantasztikus napom van.
Bocs a panaszkodásért.

Partraszállás

Végig ezeket hallgattam, amíg írtam, szerintem nagyon jó aláfestés hozzá:

"Érdekes dolog megállni egy kuszán benőtt part mellett, amelyet sokféle növény borít, madarak dalolnak a bokrokban, a levegőben rovarok röpködnek, és férgek másznak a nedves földben, és eltűnődni azon, hogy mindezeket a finom gonddal szerkesztett formákat, amelyek annyira különbözők, és amelyek oly bonyolult módon függnek egymástól, egytől egyig olyan törvények hozták létre, melyek ma is működnek körülöttünk."

/Charles R. Darwin/

James Wang kapitány hajónapló bejegyzése, 2095. június 17. 17:45, GMT szerint.

Azonosító: 10270-TA-XFPLC/ADAM

Mindketten gond nélkül ébredtünk a kriofagyasztásból. Az automatikus megfigyelőrendszerek semmi anomáliát nem mutattak ki az állományban, a hajó és az összes felszerelés sértetlennek tűnik.

Megközelítettük a Gliese 581 rendszert. Célba vettük a c jelű égitestet. Pályánk 30°-os szöget zár be az ekliptikával.

A csillag szemmel láthatóan kisebb a Napnál, izzása átható vörösnek látszik a polarizáló rétegeken keresztül. A földi színképelemzés meglehetősen pontosnak bizonyult, csak pár ezrednyi eltéréseket tapasztaltunk. Legtöbb feltételezésünk beigazolódott a rendszerrel kapcsolatban, a táblázatokat csatolom a bejegyzéshez.

A hajóablakból kinézve fantasztikus látvány tárul szemünk elé. Lewis kapitányhelyettessel sokat ülünk a megfigyelőszobában szótlanul bámulva a bolygók lassú keringőjét.

Körülbelül két hét múlva állunk pályára a G581c körül, addig folyamatos méréseket végzünk. Három vagy négy napig az atmoszféra határán maradunk, és csak a levegőből végzünk megfigyeléseket, majd leszállunk és elkezdjük a felszíni felmérést. Ha minden rendben megy, negyed éven belül elkezdhetjük a rakomány kitelepítését.

Remélem semmi gondunk nem lesz.

James Wang kapitány hajónapló bejegyzése, 2095. június 27. 03:20, GMT szerint.

Azonosító: 10270-TA-XFPLC/ADAM

Nagyon különös megfigyeléseket tettünk. Az első napokban semmiféle mesterséges aktivitást nem érzékeltünk a bolygófelszínen, de minden eshetőségre felkészülve, bekapcsolva hagytuk az összes megfigyelőrendszert. Mint kiderült, nem is hiába. Tegnap délután óta rádiójeleket fogunk. Nagyon gyengék, és a leghosszabb is csak másfél másodperc hosszú, de úgy tűnik mesterséges eredetűek. Szabálytalan időközönként fogjuk az adást, kb. három óra alatt észlelünk tízet. Azért is meglepő a dolog, mert már egészen közel járunk célunkhoz, de eddig semmilyen technikai civilizációra utaló fényt nem tapasztaltunk az éjszakai oldalon. Néha látszik egy-egy felvillanás, de ugyanaz a helyzet velük, mint a rádiójelekkel. Rövidek, és elemezhetetlenek. Ugyan úgy eredhetnek természetes kémiai reakcióból, mint tűzfegyverek torkolattüzéből.

A bolygó felszíne szintén érdekes. Viszonylag sok víz található rajta, de nincsenek nagy egybefüggő vízfelületek, így az égitest főleg zöld és barna színben játszik. A barna és szürke valószínűleg kopár föld, a zöldet pedig vegetációnak feltételezzük. Ez magyarázhatja a tükröződés hiányát. Közre játszik még, hogy a bolygón nagyjából folyamatosan 30°C környékén van a hőmérséklet az egyenlítő mentén, a pólusoknál pedig 20°C körül, tehát az állandóan magas hőmérséklet folyamatosan mozgásban tartja a vizet.

 

James Wang kapitány hajónapló bejegyzése, 2095. július 2. 23:15, GMT szerint.

Azonosító: 10270-TA-XFPLC/ADAM

A mai napon bolygókörüli pályára álltunk, és elkezdtük a megfigyeléseinket. Szondákat engedünk le a légkörbe, megmérjük az összetételét, a légnyomást, a gravitációt. Még mindig a megmagyarázhatatlan fény és rádiójel "felvillanások" az egyetlen jelei egy esetleges értelmes bennszülött civilizációnak. Lewis kapitányhelyettessel rengeteget törjük a fejünket, vajon mi okozhatja ezeket az anomáliákat. A teleszkópokkal semmiféle földművelés, vagy épület nyomait nem tudtuk egyelőre felfedezni, bár még nagyon az elején járunk a felszín felderítésének. Automatikus fényképezésre állítottam a megfigyelőrendszert, számításaink szerint 75 óra alatt képet kapunk a teljes bolygófelszínről.

 

James Wang kapitány hajónapló bejegyzése, 2095. július 6. 13:00 , GMT szerint.

Azonosító: 10270-TA-XFPLC/ADAM

ADAM alig 20 perce fejezte be a bolygó háromdimenziós megjelenítésének kalibrálását, de máris észrevettünk bizonyos ismétlődéseket a földrajzi jellegzetességekben. Mintha nem is természetes úton alakult volna a táj, hanem valamiféle külső beavatkozás hatására. Mindenesetre ez további kivizsgálást kíván. Megpróbálok valamiféle elemzőprogramot összeütni. Kikérem Tiona véleményét is. Egyre több a kérdés, és sehol egy válasz. Nagyon várom már, hogy leszállhassunk, de addig, amíg nem tisztul ki legalább néhány dolog, nem merem megkockáztatni.

  

James Wang kapitány hajónapló bejegyzése, 2095. július 7. 16:25, GMT szerint.

Azonosító: 10270-TA-XFPLC/ADAM

Attól félek, kezdek összeroppanni a sok rejtély alatt. Tionával írtunk egy programot, de valamit nagyon elhibáztunk, vagy tényleg ilyen elképesztő a helyzet. Az eredmények ugyanis azt mutatják, hogy az egész bolygó felszíne szabályos hatszögekre van osztva, amelyek domborzati viszonyai valamiféle bonyolult rendszer alapján ismétlődnek. A logikája nagyon összetett lehet, mert semmilyen algoritmusra nem illik, amire csak gondolni tudunk, és különösebb megfigyelés nélkül a természetesség látszatát kelti. Ezt még az is erősíti, hogy a szomszédos mezők hatással vannak egymásra, torzulnak. Ha Tiona nem lenne a csigák megszállottja, lehet nekünk se tűnt volna fel. Mindketten találtunk egy-egy csiga formájú tavat, és mikor megmutattuk egymásnak, kiderült, hogy méterre pontosan egyformák, de a bolygó két átellenes pontján találhatóak. Akkor kezdtük el keresni az ismétlődő formákat.

Egy ideje figyeljük a "felvillanások" rendszerét is, hátha találunk valami logikát, de eddig nem jártunk sikerrel. Találtunk viszont egy alkalmasnak látszó leszállóhelyet. Egy viszonylag nagy fennsík alakult ki két hatszögletű elem találkozásánál. Oda fogjuk letenni a leszállóegységet.

A 10270-TA-XFPLC sorozatszámú ADAM csillaghajó biztonsági rendszerének felvétele

2095. július 7. 20:17 GMT

- Nem érdekel! Holnap akkor is leszállunk.

- Rendben James. De kérlek, ne kiabálj velem.

Hosszú, kényelmetlen csend telepedett közéjük.

- Mi történt velünk? Régen sosem veszekedtünk. A kiképzőbázison sem. Hétéves korunk óta élünk szinte egybeforrva, és soha nem veszekedtünk - forró könnyek fojtogatták - Ez a bolygó megmérgez minket a rejtelmeivel, de nem tudok neki ellent mondani. Csábít. Vágyom rá, hogy megismerhessem. Ahogy rád is vágyom James...

Tiona közelebb lépett párjához, fekete kezével végigsimított a kezelőszerv fölé hajoló, őszülő halántékú férfi hátán. Az mintha észre sem vette volna. Keleti vágású szemei az előtte sorjázó adatokat fürkészték, a kijelző fénye megszállott táncot járt pupilláján. James Wang abban a pillanatban valahol egészen máshol járt.

- Látod, már nem is figyelsz rám. Beleőrültél ebbe a bolygóba. De jó. Szálljunk le holnap. Addig viszont aludjunk egyet.

Megcsókolta a férfi arcát, és gyengéden elhúzta a gépek közeléből. A hajó méreteihez képest apró lakórészlegükben egy franciaágynak, egy ebédlőasztalnak, egy étel- és italszintetizáló egységnek, valamint a leválasztott mosdóhelységnek szorítottak helyet. Csak a legszükségesebbek, mégis otthonosnak tűnt a hajó többi részéhez képest.

Lehámozta a ruhát férjéről, majd maga is meztelenre vetkőzött, és együtt szálltak be a zuhany alá. James feledni látszott gondjait, és megint élet költözött a tekintetébe. Nem voltak együtt, mióta a Naprendszer elhagyása után belefeküdtek kriofülkéikbe. Nedves testeik egymáshoz simultak, és földöntúli táncba kezdtek. Mindketten teljes lényüket adták annak az entitásnak, ami két ember összefonódó testéből születik, és a másiknak adott öröm kelti életre. Egy végetlennek tűnő órára egymásba olvadva, mindenről megfeledkezve lebegtek föld és csillagok között.

Tiona sokáig nem tudott elaludni. Aggasztotta az a zaklatott kifejezés, ami együttlétük előtt James tekintetét uralta. Sosem látta még ilyennek. Lassan 20 éve szinte napi 24 órában együtt éltek, értették a másik minden rezdülését, szinte olvastak egymás gondolataiban. De most mintha valami láthatatlan fal emelkedett volna közéjük, és a nő nem tudta ezt mire vélni. Mióta az Eve közelébe értek - egymás között így nevezték a G581c-t - James egyre hidegebb, egyre zárkózottabb lett. Kevesebbet beszélgettek, egyre több időt töltött az elemzésekbe temetkezve, és elméleteket gyártva a megmagyarázhatatlan jelenségekre. De már mindegy is. Holnap minden kiderül.

Tiona Lewis kapitányhelyettes hajónapló bejegyzése, 2095. július 8. 9:55, GMT szerint.

Azonosító: 10270-TA-XFPLC/ADAM

A sikló felkészítésével és a felszerelés berakodásával viszonylag gyorsan végeztünk, a legtöbb időt azzal töltöttük, hogy a kutatási és biztonsági stratégiánkat megvitassuk. James ugyanis mindenáron azt akarta elérni, hogy a leszállóegység közvetlen közelében maradjak, amíg ő felderít, hogy szükség esetén azonnal indulhassak, akár az ő hátrahagyásával is. Melyik feleség lenne erre képes? Végül abban egyeztünk meg, hogy először gyalog felderítjük a fennsíkot, ami kb. 5-6 négyzetkilométer, azután James az egyik hároméltűvel lemegy szétnézni az alacsonyabb területekre. Én a fennsík pereméről fogom figyelni. Mellettem lesz a másik jármű, hogy szükség esetén közbeléphessek, vagy gyorsan ott lehessek mellette.

Nagyon rossz előérzetem van a mai nappal kapcsolatban. Persze lehet, hogy ez csak a bezártság miatt van. Űrhajósoknál többször figyeltek meg enyhe agorafóbiát kis helyen eltöltött hosszú idő után.

A 10270-TA-MPAJ/1 fedélzeti számítógépének felvétele

2095. július 8. 11:25 GMT

- Úgy tűnik, egyelőre minden rendben van. Semmilyen aktivitást nem észlelek. Nézd ezt a tájat! Fantasztikus! Tényleg, mintha álom lenne. Vedd át egy kicsit, hadd nézzek szét jobban.

A nő megnyomott néhány gombot a műszerfalon, James pedig megfogta az előtte meredező irányító karokat. Amint ismét stabilizálódott a sikló, Tiona felpattant a székéből, és arcát az oldalsó megfigyelőablaknak nyomva fürkészni kezdte az alattuk elsuhanó dombokat, erdőket, növényeket. Már egész alacsonyan jártak, így ki tudta venni a növények sárgásfekete törzseinek, többtíz méter magasba nyúló, kusza szövedékét.

- Sehol nem látok mozgást. Furcsa. Pedig ebben a burjánzó flórában aztán van elég élettér. Lehet nem alakult ki az evolúciójuk során semmilyen mozgékony létforma? Vagy esetleg már kipusztult. Bár ha jobban belegondolok, ezekben a sekély vizekben nehezen fejlődhetett volna ki olyan élet, ami képes lett volna kilépni a szárazföldre.

- Elfelejted, hogy ez nem a bolygó természetes formája. Egyébként eszembe jutott valami, bár elég őrültségnek hangzik – hallgatott el bizonytalanul.

- Na, ki vele. Előlem igazán nincs értelme titkolnod.

Tiona mosolygott, mert eszébe jutott, hogy akkor látta férjét utoljára ilyen bizonytalannak, amikor az megkérte a kezét. Reggel óta megint furcsán viselkedett, de úgy látszik az intim közelség, amibe végre visszatért közéjük, megnyugtatta. Legalább a szemeiben vibráló őrület helyét átvette az eltökéltség lángja. Most viszont, ahogy előadta elméletét, egy szégyenlős kisgyerek kifejezése ült ki az arcára.

- Szóval arra gondoltam, hogy mi van, ha nem mi értünk ide elsőnek? Ha valakik mondjuk jártak már itt, és terraformálták az Eve-et? Ez megmagyarázhatná a hatszögletes elrendezést, ugyanakkor felvet egy újabb kérdést: hol vannak most ezek a technikailag ennyire fejlett lények? És ha elmentek, akkor miért hagyták itt ezt a csodálatos bolygót? Vagy talán még nincs befejezve, és épp csak hazautaztak valamiért. Én már igazán nem tudom, mire gondoljak.

- Ne aggódj. Hamarosan választ kapunk az összes kérdésünkre. Legalábbis remélem.

10270-TA-MATV/4 fedélzeti naplóbejegyzés

2095. július 8. 17:10 GMT

 A fennsíkon nem találtunk semmi érdemlegeset. Körbejártuk az egész felszínét, de csak kopár, poros földet, és sziklákat láttunk, meg néhány kiszáradt növényt, amikből mintát vettünk. Viszonylag könnyen mozgunk, mert a gravitáció csak körülbelül a földi kétharmada. A levegő ugyan kicsit ritkásabb, de belélegezhető. 30%-ban oxigént, 47%-ban nitrogént, 15%-ban héliumot és 6%-ban neont tartalmaz. Furcsa szaga van.

A nap lassan eléri delelőjét, és kezd nagyon meleg lenni. 29°C és 87%-os páratartalom van.

James 10 perce indult el lefelé. A magaslatról, aminél megálltam, jól belátni a körülöttünk elterülő síkságot. A talajt odalent valamiféle zöld növényzet borítja, James szerint olyanok, mint a zuzmók vagy a korallok otthon. Most a pár kilométerre levő erdőszerű csoportosulás felé tart. Nagyon remélem, hogy semmi veszélyesre nem bukkan.

James Wang kapitány személyi egységének felvétele

2095. július 8. 17:13

Elértem az erdő szélét.

Főként vastag, sikamlós felületű, indaszerű törzsek sűrű szövevényéből áll. Színük fekete, sárga mintázatokkal. Valamiféle nyálka borítja őket, feltételezésem szerint a kiszáradás elleni védelemre szolgál. A vibrációs penge elég könnyen átvágja a törzset, belül rózsaszínes árnyalatú, fás szövet látszik. Nagyon sok nedvességet tartalmaz, de a megsértett felület környéke gyorsan kiszárad. Mintha a növény elszívná onnan a vizet. A metszeten egy centi körüli átmérőjű csatornák látszanak, melyek néhol kiszélesedve és összeolvadva kis tartályokat alkotnak. Félreteszek néhány mintát a későbbi vizsgálatokra, és megpróbálok valamennyi nedvet is összegyűjteni, bár a növény nagyon ragaszkodik a folyadékállományához.

Egyébként az erdő környékén körülbelül 10°C-kal alacsonyabb a hőmérséklet, mint a nyílt területen, mintha a növények magukba szívnák a meleget.

Az törzsek fejmagasságban tányérszerű, viaszos felületű nyúlványokat növesztenek, amelyek vastagok és kemények. Könnyen törnek, belül olyanok, mint a hungarocell. A 7-8 milliméter átmérőjű gömbök kézzel nem összenyomhatóak. Ezekből is rakok el néhányat.

10270-TA-MATV/4 fedélzeti naplóbejegyzés

2095. július 8. 17:30 GMT

Egyre furcsább ez a bolygó számomra. Először azt vettem észre, hogy egyáltalán nem mozog a levegő. Forróság van, de a Földön észlelhető egyik jelenséget se lehet megfigyelni. Nincs délibáb, sem hullámzás a horizonton. Éppen ezért lepődtem meg nagyon, amikor Jamest figyelve valami mozgást láttam a szemem sarkából. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, mert amikor odakaptam a tekintetem, már semmit nem láttam. De amikor ez már vagy negyedszer játszódott le, elkezdtem aggódni. Próbáltam elérni Jamest adóvevőn, de nem válaszolt. Pedig semmi baj nincs a kapcsolattal. Nem tudom, mi lehet vele. Ennyire nem feledkezhetett meg magáról. Odamegyek.

James Wang kapitány személyi egységének felvétele

2095. július 8. 17:40

Nagyon furcsa érzésem támadt. Mintha valaki figyelne egészen közelről. Mintha itt állna valaki a hátam mögött. Körbenézek, de nem látom senkit a közelbe.

Tiona elindult felém a hároméltűjével. Nem tudom mi történhetett. A rádióhívásra sem válaszol. Biztos valami üzemzavar.

Elkezdett sajogni a fejem. Mintha hirtelen megugrott volna a légnyomás.

- Ááh! Mi ez? Szörnyen fáj, mintha satuba fognák. Áááááh! Nem tudok mozdulni. Tiona! Tiona válaszolj!

Tiona Lewis személyi egységének felvétele

2095. július 8. 17:40

Újra láttam a mozgást, de most közvetlenül James mellett. Mintha vibrált volna a levegő a talaj felett egy méterrel. James felállt, és körbenézett, de mintha észre sem vette volna az egyre sűrűbben felvillanó jelenséget.

Felém néz, és integet, de továbbra sem tudom elérni rádión. Mi a fene folyik itt?

- Jesszusom, összeesett! James! Mi történt veled? Hallasz?

Nem értem. Maximális sebességre kapcsolok. Csak ne legyen komoly baja!

10270-TA-MATV/3 külső megfigyelőegységének felvétele

2095. július 8. 17:44 GMT

Wang kapitány a földön fekszik, és értelmetlen összevisszaságban törnek elő belőle a szavak. Tőle balra egyre erősödik a levegő vibrálása, és egy magas, emberszerű alak kezd kirajzolódni. Tiona hároméltűje eszeveszett tempóban közeledik, de még vagy 3 perc mire odaér.

A vibrálás egyszerre megszűnik, és a helyén egy különös idegen lény alakja tűnik fel. James agóniája enyhülni látszik, ahogy a lila bőrű, fémes színű mellényt és nadrágot viselő humanoid közelebb lép hozzá. Hosszú, vékony, törékenynek látszó végtagjai vannak, törzse hengerszerű, testmagasságához képest rövid. Hosszú nyakán hatalmas, orsó formájú fej ül, négy apró szeme fejjel lefelé fordított trapézalakban helyezkedik el széles és keskeny szája felett. Orra és füle egyáltalán nincs.

Szinte mozdulatlanul, tekintetét Jamesre szegezve áll egy méterre tőle.

Tiona hároméltűje 200 méterre áll meg, a nő kiugrik, rohanni kezd a különös csendélet felé, és férje nevét kiáltozza. Az idegentől 20 méterre, mintha láthatatlan falnak ütközne, hátratántorodik, majd lassan, elrévedt tekintettel és elnémulva odasétál, térdre esik James összegörnyedt teste mellett.

Ismeretlen forrás

Mindketten elvesztették eszméletüket.

- James! – bukott ki Tiona száján az önkéntelen kiáltás, amikor arra eszmélt, hogy férje arca tölti ki látómezejét.

- Ne kiabálj, itt vagyok.

- Annyira féltem. Jól vagy? Mi történt? Nem tudok megmozdulni.

- Tudom, én sem. Nem érzem semmimet. Mintha eltört volna a nyakam.

- Hogy kerültünk ide? Nem emlékszem semmire.

- Hadd világosítsam fel magukat.

Mindketten megpróbálták felkapni fejüket az ismeretlen hangra, de épp csak a szemüket tudták megmozdítani.

- Engedjen el! Mit csinált velünk?

- Nyugodjon meg James. Amíg én nem gondolom úgy, addig úgysem tudnak felkelni. Kikapcsoltam a mozgásközpontjukat. Kénytelenek lesznek meghallgatni.

- Miért csinálja ezt velünk?

- Ó, ez nagyon egyszerű. Azért, mert betolakodtak a bolygónkra. Maga is ugyan így tenne a helyemben. Ne ellenkezzen, úgyis látom a gondolatait. Tiona ne féljen. Nem lesz részük további fájdalmakban. Ha tehettem volna, az eddigiektől is megkímélem önöket, de nem állt módomban. Nagyon különbözik a központi idegrendszerük felépítése a miénktől, és időbe tellett kiismernem, mit hogyan kell csinálnom. Az érzékszerveik megtévesztése sokkal könnyebbnek bizonyult, mint, hogy is fogalmazzak, hogy megértsék... Talán kivágás lenne a megfelelő szó, de a reakciójukból ítélve mégsem. Mondjuk úgy, hogy elválasztottam a személyiségüket a többi részüktől. Ha úgy tetszik kiemeltem magukat a testükből. Ne aggódjanak, nem végelegesen. Bár talán már nem is számít.

- Ezt hogy érti? – kérdezte James és Tiona szinte kórusban.

- Mit gondoltak? Felfedem létezésemet maguk előtt, és aztán majd szépen hazamehetnek, hogy elmeséljék mindenkinek, hogy mit láttak? Na nem. Ha a népük tudomást szerezne a létezésünkről, elözönlene minket, és soha többé nem lenne nyugtunk. Maguk is csak azért lehetnek itt, mert kíváncsiak voltunk, hogy halad a kísérlet. Sajnos lassabban, mint vártuk. Persze töredékét sem használják ki lehetőségeiknek. Látom, csak úgy száguldoznak a kérdések a fejükben. Nos, amiért ilyen érdekes élményben részeltettek, azt hiszem, tartozom annyival, hogy meséljek magunkról.

Sokkalta ősibb faj vagyunk, mint azt önök el tudnák képzelni. A bolygójuk meddő világ volt, amikor rátaláltunk. Nagyméretű, esetlen hüllők uralták a felszínt, melyek jó vadászsportot nyújtottak, de húsuk ehetetlen volt. Megalkottuk hát az emlősöket, amik el is kezdtek szépen szaporodni. Csakhogy ahelyett, hogy átvették volna a vezető szerepet az alantas gyíkok felett, rejtőzködve, a talajban éltek. Akkor úgy döntöttünk, hogy ideje egy kis rásegítésnek. Kicsit túllőttünk a célon, és majdnem sikerült lakhatatlanná tennünk a bolygót, de kis szőrös kreatúráink szívósabbnak bizonyultak, mint hittük. Akkor kezdtünk nagyobb vonalakban gondolkodni. Rendszeres látogatásokkal segítettük a természetes kiválasztódást, úgy, ahogy jónak láttuk. Az utána következőket már nagyjából ismerik, de különösen torz képük van a történelmükről.

A Prométheusz, vagy ahogy önök nevezik, a Föld, ökoszisztémája egy idő után önállósult, és többé nem éreztük szükségét a folytonos felvigyázatnak.

- De hát a Prométheusz egy görög szó. Hogy lehet, hogy maguk mégis így nevezik a Földet?

- Amit latinnak neveznek, az valamikor a mi nyelvünk volt. Mi tanítottuk meg az embereknek. De kérem, ne szakítson félbe többször. Ki nem állhatom. Tehát úgy döntöttünk, hogy hagyjuk a dolgokat a maguk medrében folyni, ezért felszámoltuk a szállásunkat a Marson, mielőtt még elég jó minőségű teleszkópokat építettek volna, nehogy felfedezzenek.

Néha persze visszajártunk megfigyeléseket végezni, de most, hogy végre megtanultak hosszú utazásokat kivitelezni, megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy önöket csalogassuk ide. És lám itt vannak. Hát nem csodálatos a kíváncsiság? Ha már erről van szó, felteheti azt a kérdés Tiona, ami már oly sokszor felmerült magában, de nem merte nekem szegezni. No, tessék csak tessék.

- Miért?

- A válasz nagyon egyszerű. Kíváncsiságból. Egyszerűen kísérleteztünk, eleinte legalábbis. Mostanra azért megváltoztak kicsit a dolgok. Igazán ígéretes fajnak bizonyultak, idővel még akár népközösségünkbe is bekerülhetnek, addig azonban még sokat kell fejlődniük. Hatalmas lehetőségek állnak maguk előtt, csak ki kell őket használni. Maguk persze ebből már semmit sem fognak megélni. Köszönöm, hogy itt voltak. Kapnak még pár percet egymásra, hogy elbúcsúzhassanak, azután fájdalommentesen szépen elalszanak. Jó utat.

- James.

- Igen Szívem?

- Rég nem hívtál így. Hiányzott. Szeretlek.

- Sajnálom, hogy keveset törődtem veled ebben a pár napban.

- Jó, hogy velem vagy. Egyedül biztos félnék. Szoríts erősebben.

- Soha többé nem engedlek el, ne félj.

- Furcsa mód nyugodt vagyok. Lehet ez is az idegen hatása. Meg se mondta a nevét.

- Valóban. Jó, hogy téged látlak utoljára.

- Mit is mondott?

- Azt, hogy jó utat. Mintha a Kis hercegben lennénk. Vajon most mi következik?

- Nem tudom, de azért csak fogd a kezem. Bármi van.

- Jó utat James!

- Jó utat.

Nameless Lady

Nameless Lady you made my day

down at the gate you crossed my way

I let you pass by

and you gave me a smile

most beautiful and divine.

But sorry I should tell you
I won't give you my heart
it's in another girl's disposal
and surely we won't part
'cause she's most beautiful and divine.