Az Éjfél magányai

Az emberek hibáznak.
Én ember vagyok.
Akkor vonjuk le a következtetést.
Sokszor csak akkor vesszük észre valami természetesnek tűnő dolog fontosságát, amikor elveszni látszik. Ez egy közhely, éppen ezért nem vesszük túl komolyan.
Eltelt két év. Sok dolgon keresztül mentünk. Százszámra tornyosulnak a szép, és rossz emlékek egyaránt. Visszagondolva azt kell mondjam, hogy igen, boldog voltam, vagyok.
Most azonban a bizonytalanság árnyéka borul mindenre. Folytogató sötétség. Szorít, nem enged levegőt vennem, uralma alá vonja a gondolataim, cselekedeteim.
Az én bizonytalanságom anyja az ő bizonytalansága. Pedig két év után nem csoda, hogy enyhülnek az érzelmek. Idővel minden enyhül. Hozzászokunk a gondolatokhoz, megszokjuk a közelséget, szinte természetessé válik minden.
Azután jöhet a ráeszmélés. A kérdések. Mindenki ismeri őket szerintem. Ezeken könnyebb átlendülni úgy, ha már van valamenyi tapasztalatunk benne, első alkalommal azonban, nagyon rosszul érinthetnek. Megkérdőjelezünk mindent. Még önmagunkat is talán. Kétkedni kezdünk, elemezzük az érzéseinket, de nem merünk hinni annak, amit találunk. Nekem például először három hónapomba telt rájönni, hogy nem akarom azt a kapcsolatot tovább. Utána meg is könnyebbültem.
Az is lehet, hogy mostanában tényleg túl elfoglalt volt. És ez okozza a bajt. Meg persze az, hogy keveset látjuk egymást.
De az is lehet, hogy már nem elég, amit nyújtani tudok. Az én oldalamról, azok felé a dolgok felé billenhetett a mérleg nyelve, amiktől megfosztja a kapcsolatunk. Lehet, hogy ez így túlságosan logikára épít érzelmekről lévén szó. Mindenesetre el tudom képzelni. Ő csinos lány, én meg... noss nagy túlzással átlagos srác. Nekem már volt több kapcsolatom, és úgy gondolom, van elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, ez jól működik. Neki nincs meg az a háttere. Lehet szükségét érzi még a tapasztalásnak. Meg is érteném.
Ez az Ő döntése, eddig is az övé volt, és szerintem még egy darabig az is marad, ha nem történik valami velem. Önszántamból nem tudnám elküldeni magam mellől. Csak nem tudom, hogy ez neki mennyire jó így...
Pont ma néztem egy interjút egy zenésszel. A számaik általában meglehetősen mélyenszántóak, próbálnak okítani valami emberségre. A fickó pont arról beszélt, hogy a barátnőjének sosem tudna ilyeneket mondani. Mi pasik egyszerűen ilyenek vagyunk. Inkább megírja a szöveget, elkészíti a számot, és megmutatja, hogy "nézd, ezt neked írtam". Igaza van. Leírni sokkal könnyebb.