Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van, csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz és félálomban megölelsz, s hozzám bújsz; mindezt ébren- éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal, gyengéden adsz egy puszit a homlokomra és a fülembe durmogsz, mint egy maci. Ott akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a reggeli zűrzavarban. Ott akarok lenni melletted, miközben elmész és nézni akarom, ahogyan becsukod az ajtót. Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz, megölelsz és elmondod, hogy milyen volt a napod. Ott akarok lenni melletted és nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a kakaódat, miközben a TV-ben agybutító műsorokat nézünk és hozzád bújni, akkor, amikor semmi dolgom sincs és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad tested melegsége és lágysága. Melletted akarok lenni, miközben nevetsz és együtt akarok veled nevetni és egymáson nevetni; egymás butaságán. Veled akarok lenni, mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki. Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra, s újra. Melletted akarok lenni minden este és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, "miért"-eket feltenni , mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül. Nézni akarom nap mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel. Veled akarok lenni, amikor beteg vagy és megcsókolni téged és nem érdekelne, ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek, akkor nem lennék senki sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne. Nem tudnám elviselni a hiányodat


Tudom, hogy nem ő találta ki, de akkor is nagyon jól esett:)
Szeretlek Zsuzsi (L)

Válasz egy barát szárnypróbálgatásaira

Szavakat rósz a fehér lapra,
megalkotsz egy költeményt,
szert tettél egy kecses kardra,
s jól forgatod, elismerem, mint tényt.

Ám mondandód alól felmentem magam,
egyet veled nem érthetek ebben,
hogy ostoba, ki  kutatja nyugtalan
elméjének rejtekét, s egyre beljebb rebben.
Mert ki erre adja fejét, ismeri a célt,
s azt is tudja, megnyugtatlak,
hogy elérése csupán vélt
remény, s így is talán csak árnya annak.
"Minek agyalsz?" ezt kérded,
s közben nem látod a tényeket.
Mert mi az, mikor gondolatid lapra veted,
ha nem gyümölcs, mit elméd termett?
S te karoddal bőszen leszakítod,
és lóbálod fennen kiáltva,
hogy e tanokat te tanítod,
s ne gondoljon ki tud, s ki állja.
Mindemellett nem figyelsz egy
igen fontos aspektusra,
mert mi van akkor, ha nem egy
attól boldog, hogy tudja,
fejthetetlen  nagy a gond,
min fényesen ragyogó elméjét töri,
remélve, hogy lehetséges,
s a vastag kérget majd ő megtöri.

Amit mondtam nem vádbeszéd,
s nem is holmi ítélet,
csupán védem, ki használja eszét,
s meggyőzési kísérlet.
Bátorítlak végezetül:
ragadj tollat máskor is,
hisz elménk belül jobban szépül,
ha olvasunk egymástól is.

Mind azt mondja

Kecsesen rebben
az azúrban a fecske,
éles szemmel, csőrrel
a darazsakat lesve,
kik szorgosan gyűjtik
virágok aranyát,
boldogan zümmögik
világuk tavaszát,
hullámzik a mező,
zöld tenger a fűszál,
tóparton magányos,
sírdogáló fűz áll.
Kókadó ágai közt
játszadoz a szellő,
mind azt mondja: szeret,
s én szeretem Őt.

Remeg a levegő
messze szemhatárba,
délibábot rajzol
az Alföld sík porába
aranylik a kalász
végig az út mellett,
túloldalt ezer pipacs
vöröse felelget,
vakító kék égen
bárányok legelnek,
sokan nézik őket
vándorló fellegnek,
a macska árnyak alatt
heverészik csöndben,
aluszik a tej is
bent a bödönben,
nem mozdítja semmi
a forró levegőt,
mind azt mondja: szeret,
s én szeretem Őt.

Költözik a gólya,
odahagyja házát,
elhagyja a levél is
fája csontos vázát,
haragosan fújja el
mindet az orkán,
rőt foltokat csíp
sok orron s orcán,
ezüst eső veri
a házak tetejét,
a házak tetejét,
esernyők erdejét,
az állatok is - úgy tűnik -
elhagyják az erdőt,
mégis mind azt súgja
szeret, s szeretem Őt.

Sipkás csúcs szikrázik
ezüst égbolt alatt,
égi szakács szitálja
napokig a havat,
dunyhát húz magára
mindenütt a táj,
a természet mégis,
így is csupa báj,
kandallókban vidáman
pattognak a hasábok,
az asztalon könyvek,
a kezekben újságok,
jön az újabb tavasz,
vele új esztendő,
mind azt mondja: szeretem,
s engem szeret Ő.

Egypercesek

Hiányod úgy hat rám,
mint valami rút kórság.
Álmatlan hánykódom
paplanom hullámain.
Fűt belülről, úgy ám,
a szerelmes forróság,
kínlódom, rázkódom,
álmodom lázálmaim.

Kívánom illatod
és ajkaid hívását,
epedek csókjaid
és ölelésed után,
s ha Te is kívánod
szerelmesed látását,
sóhajim s sóhajid
teljesülnek talán...



Felnézek az éjszínű égre,
két apró csillag parázslik.
Fényükben smaragd szemeidre lelek,
jobbról az egyik, s balról a másik.

E két parány zsarátnok
úgy vigyázza álmod,
miképp Te, kebledben,
hű szívem vigyázod.




Álmodtam egy lányról,
ki nem kínozta szívem,
ki megfogta a kezem,
és szeretett híven.
Csodának beillik,
hogy kilépett az éjből,
megfogta a kezem,
s szeretett szívből,
s hogy e lány Te vagy,
én szívből köszönöm!




Bárcsak velem lennél,
bárcsak megcsókolnál,
ha csak egy percre is,
de bárcsak mellém bújnál...

Szeretlek Zsuzsi nagyon (L)(L)(L) :)

Jó volna

Jó volna a hajnalt Veled várni meg,
Jó volna a világot Veled váltani meg,
Jó volna az életet Veled álmodni meg,
Jó volna, igazán, Veled öregedni meg...

Ostoba

Igen, ostoba voltam. El akartam dobni magamtól, mert rettegtem. Hogy mitől? Nem is tudom mitől. Sok dologtól. Azt hittem így jobb lesz. De szerencsére, rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok elengedni. Önszántamból legalábbis mindenképpen. Nincs más hátra, bíznom kell abban, hogy semmi baj nem lesz.

(Nem)Itt...

Itt van, most is. És mégsem eléggé itt. Mert ennek is vannak ám fokozatai. Például lehet itt úgy, mint most, azaz csak a fejemben. De lehet itt tiszta szívéből. És lehet csak részben, mikor messze kószál közben. De most csak úgy van itt, mint törött szárnyú madárban a repülés. Mert szárnyalna, de megakadályozzák. Pedig de elröppenne az a madár...

El

„Anya, elmegyek. Többet felőlem nem hallotok, nem látogatlak meg, nem kereslek, és ti se keressetek. A telefonszámomat megváltoztattam. A család többi tagja sem tud semmit, velük már mindent megbeszéltem. Aki érdekel, azt keresni fogom.

Rám semmiben ne számítsatok, és én sem fogok tőletek semmit kérni. Így megoldódik az a probléma, hogy van-e beleszólásotok az életembe. A lakás rám eső részéről lemondtam. Vettem sajátot, és munkám is van, ugyan külföldön. Azon meg, hogy miből tellett minderre, ne fájjon a fejed. Sokkal többet kerestem az elmúlt 3 évben, mint amit tudtatok, úgyhogy összespóroltam eleget. Hát ennyit a tényekről.

Fontos, hogy megértsd, ezzel nem téged akarlak bántani, csak magamat óvom a további kellemetlenségektől. Elég volt 17 évig elviselni, hogy zsarnokoskodjon felettem az a... nem írom le a véleményem. Igen, téged is okollak. Te hoztad a nyakamra, és nem tudtad megfegyelmezni. Az meg inkább örüljön, hogy nem bosszulom meg a sérelmeimet, ahogy ezerszer megfogadtam.

Tulajdonképpen, részben hálás is lehetnék, mert ezek alatt az évek alatt lettem az, aki vagyok, de ehhez nem tartom elég nagyra magam. Ehelyett inkább csak megköszönöm, hogy etettél és ruháztál. Na meg felneveltél ugye.

Én igazán nem akarlak bántani. Remélem neked is jobb lesz, ha nem kell folyton miattam vitatkozni. Így két legyet ütök egy csapásra.

Azt mondják, hogy idővel csak a szép és a nagyon rossz emlékek maradnak. Én csak abban tudok reménykedni, hogy nem maradnak emlékeim. Szeretnélek minden tekintetben túlszárnyalni titeket. Mármint téged, és apát. Ez a célom. Hogy jobb legyek. Hogy jobbat nyújtsak a gyerekemnek, mint amit én kaptam.

Azt hiszem ennyit akartam elmondani.

Minden jót.”

A férfi befejezte a levél írását, le tette a tollat, és halk sóhajt hallatott. 27 év körüli, magas, széles vállú, de nem túl izmos férfit képzeljenek el. Haja színe valahol a szőke és a világos barna között tétovázik, torzonborz fészekként üli meg koponyáját. Arcának éles vonásait pár-napos borosta fedi, melyet egy régi szerelem emlékére hordott. Határozottan jól állt neki. Értelmes tekintetű szemei világosak, majdnem fehérek, köztük határozott, keskeny orr mered előre. Vastag ajkait mintha mindig egy félmosoly táncoltatná. Hosszú, fekete szövetkabátot viselt, alatta pedig fekete öltönyt halványkék hajszálcsíkokkal. Talán már el tudják képzelni.

Tehát ez a férfi – nevének említésétől most tekintsünk el - letette a tollat, és sóhajtott. Még egyszer végigfutott a szálkás betűk sorain, majd kettéhajtotta a sárgás lapot, felállt az üres íróasztaltól, és kiment a még üresebb szobából. Átlépett az előszobában hagyott bőröndökön, melyekbe egész életét csomagolta, és az ebédlő felé vette az irányt. A lapot elhelyezte az asztalon, majd a faliórára pillantva – karórát sosem hordott – összeráncolta homlokát.

- Már meg kellett volna érkeznie a taxinak – mondta félhangosan, majd mintegy varázsütésre, megcsörrent a csengő. A sofőrt megkérte, hogy segítsen kihordani a bőröndöket, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a postaládába ejtette. Visszatekintés nélkül lépett el az épülettől.

Pestig vonatozott, ott pedig nemzetközi gyorsra szállt át. Repülhetett volna, de mindig is vonzotta a sínek kattogása. Utazás közben folyton azon morfondírozott, hogy miért is írt levelet, és miért nem mondta el személyesem mondanivalóját, mint ahogy a többi rokonának. Azt tudta, hogy félt. De mitől? Talán attól, hogy anyja marasztalni próbálja? Igen, biztos megpróbálta volna, de rá nem hathattak volna a szavak. Várta a munka és a lakás külföldön. Vagy hogy tartania kellene a kapcsolatot? Mindig is nyűgnek érezte a családját. Nem szívesen látogatott senkit. Lehet, hogy nem így, sírva akart emlékezni az anyjára. Akármennyire érzéketlen volt iránta, nem akart rossz emléket róla. Igen, ez lehet az, gondolta. A vonat közben sebesen nyargalt vele vas patáin, s elhagyta az országhatárt, elhagyta a Kárpátokat, átszállt, majd robogott tovább. S ahogy egyre messzebb és messzebb került szülővárostól, úgy kalandoztak egyre messzebb és messzebb gondolatai, kitudja milyen vidékekre.

Ahogy kiszállt a vonatból új lakóhelyén és kezet fogott az elé kiküldött ügyintézővel észre sem vette, hogyan siklott át egy határon, amely egy régi és egy új élet mezsgyéjét jelentette.

Mi vagy nekem?

Én búvár vagyok,
s Te nekem a levegő-
Ha számból a csövet kitépik,
fejemre halál jő.

Vagy fa vagyok egy szirt szélén,
s Te a gyökerem,
ami ha elszakad,a mélység
szikláin én összetöretem.

Patak vagyok.
s Te a forrás,
kiszáradok, ha téged
eltöm egy sziklaomlás.

Szárny vagyok,
s Te vagy a szél nekem,
ha nem lennél,
létemben nem lenne értelem.

Ember vagyok,
számomra Te vagy a szerelem.
Egy érzés,
mely fajomnak lételem.

Love someone

vágyak

Szeretnék egy hétig fa lenni. Egész nap csak az eget kémlelni, nézni gyönyörű színeit, érezni a szellő és a nap cirógatását, figyelni a felhőfoszlányok játékát, és mindenféle alakokat képzelni beléjük. Figyelni a csillagokat, s megszámolni mindet, s szeretném hallani a Kis Herceg csilingelő kacagását. Szeretném látni ahogy egy boldog, fiatal, gondtalan pár szalad felém, a fiú épp alattam éri utol a lányt és kapja karjaiba és csókolja forrón és édesen, és közben szeretnék az a fiú is lenni, és maradni a fa, és szeretném, ha Ő lenne az a lány. Szeretném, ha egy madárpár rám rakna fészket, s ágaim közt nevelné csemetéit, s odvamba költözzön mókus, és harkály pusztítsa férgeimet. Azután jönne a vihar, tűrném a szél cibálását és az esőcseppek ütlegét, merészen szállnék szembe vad erőivel, és nézném a dúló felhőket, és ha már kirepültek a fiókák és továbbállt a madárpár, mókuscsalád és harkály, hát vágjon belém villám és hirtelen legyek újra önmagam, de előtte még érezzem, amint fa testem kettéhasad, s lángra kap, s emésztik a rőt nyelvek. És azután minden nap kijárhassak a szenes csonkhoz, és láthassam, ahogy mellette új facsemete bontakozik ki a koromól.

Hát nem lenne szép...?

hosszú

Nagyon hosszú ez a két hét nélküle...(L) És alig vagyunk túl a felén.

Szeretni valakit

Ez valami, mit nem fejezhet ki szó,
s mégis annyit írunk s beszélünk róla
mi gyarló emberek.
Van aki dicsér, van ki leszól,
s hazugat vagy keveset mondok, hogyha
azt suttogom fülébe szeretlek.

De én hiszek ebben a szóban.
Hiszek, mert szükség van rá ahhoz,
- hiszen az ember nem telepata -
mikor lelkemben oly sok jó van,
azt eljuttassam a másik agyhoz,
ahol - remélem - tombol a hasonló érzések hada.

S én még ifjú vagyok, és nem érzem,
milyen az, mikor ránk rogy az évtizedek súlya,
s alattuk a láng lassan megkopik és kifakul.
De lehet máshogy is, hisz sokszor látom és megélem,
mikor nagyszüleim között pendül a szeretet húrja,
mely az évek tornya alatt ott van legalul.

És mi van, ha nem ő lenne ő,
és én ugyan úgy szeretném?! Semmi!
Egyébként se tudnék válaszolni.
A lényeg , hogy ő Ő!
És én szeretem! Ennyi.
A többire kár szót pazarolni.

Tehát arra a valamire, mit leírni nem lehet,
valami jelképképpen
ráaggatjuk ezt a gyarló, s elhasznált igét,
és annyiszor ahányszor lehet,
és ezenyiféleképpen,
és úgy használjuk mint valami varázsigét.

S reméljük szívünk gondját majd megoldja,
de nem.
S küzdhetünk által a végteleneken,
mert úgy lesz az embernek még több gondja,
ha szívét eme csodás béklyóba fogja.
De megéri, az én szívem ezt mondja.

Mert én találtam egy hámot, mi pont rám illik,
s belebújtam önként, ahogyan illik,
s balommal sújtok a gondra,
s pusztítom azt mi goromba,
de jobbommal ölelem mi édes,
s ebből hoz nekem többet az Édes.

S én igazán, de igazán szeretem.

Elment

Elment.
Nem hagyott hátra mást,
csak pár hajszálat, az illatát és engem.
Nem hibáztatom.
Ha tehette volna, marad.
De a sors közbeszólt,
használva a szülői aggodalom száját,
mely hazahívja ifjú sarját.
Azért kellemes reggel volt.
Szívemben az öröm feldalolt,
mikor magam mellett találtam.
Álmos mosoly ült ki arcomra,
átkaroltam, és hosszú,
forró csókkal koronáztam meg a pillanatot.
Bőrünk egymáshoz simult,
az övé mint a selyem.
De szorított az idő,
nem élvezhettük a helyzetet sokáig.
Egy kis huncutkodás, majd gyors túra a mosdóban.
Nem szeretem nézni, ahogy öltözik.
Adott még egy utolsó csókot a kapuban,
búcsút intett, azt mondta szeret, azután
elment.

Tüske

A szüleim elváltak. Lassan 10 éve. Édesanyámmal élek, és az élettársával, akit teljes szívemből gyűlölök. Nem hittem, hogy ember tud ennyire gyűlölni valakit. Legszívesebben egy tompa késsel nyiszálnám el a torkát. Persze nem fogom megtenni. Nem fogok bekattanni miatta. Pedig pokollá tette az elmúlt 9 évet. Nem sorolom fel, hogy mikkel, mert hosszú lenne, és unalmas. Elég annyi, hogy mindegy mit csinálok, semmi sem jó.
Amikor tudom, hogy itthon lesz, amikor hazaérek, vagy tudom, hogy lassan hazaér, már előre elkezd nőni bennem a feszültség.
Haza? Otthon? Ezek a szavak nekem egyébként se jelentenek túl sokat. Soha nem érzem, hogy jaj de jó hazajönni. Nem nevezném otthonnak azt a helyet, ahol élnem kell. Annyi rossz emlékem fűződik hozzá. El tudjátok képzelni milyen az, amikor már a saját anyámat kezdem gyűlölni, amiért nem ismeri fel a helyzetet? Amiért ezzel az alakkal kényszerít egy háztartásba?
A legrosszabb, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem látok megoldást. Tűrni kell. De már csak alig egy év...

Egy elmélet

Ma azt mondta nekem valaki: Szeretnék egy Tisza cipőt. De ez és ez van, úgyhogy valószínűleg nem veszek, de nem fontos. Tök jó lenne elmenni erre meg erre a színielőadásra. Játszik benne a kedvenc színészem! De nem megyek, mert drága a jegy. Mindegy, nem fontos.
Itt megkérdeztem tőle: Ha az a két dolog, amit most nagyjából a legjobban szeretnél nem fontos, akkor mi az? Nem tudott válaszolni. Tehát, akkor semmi sem fontos. Viszont, ha nem fontos semmi, akkor miért élsz? Mi értelme az egésznek, ha minden úgyis mindegy meg nem fontos?
Ha valamire vágysz, akkor küzdj meg érte! Nem biztos, hogy sikerül is elérned, de legalább annak a biztos tudatával mehetsz tovább, hogy te mindent megpróbáltál. Ne hagyd magukra az álmaidat!

Reggeli gondolatok

Fél hét körül lehetett. Egy padon üldögéltem, épp a reggelimet majszoltam. Azon gondolkodtam, hogy mennyire befolyásolja az emberek viselkedését a napszak. Kora hajnalban például egyesek nagyon undokok, mások meg teljesen toleránsak sorstársaikkal szemben. A lombokon átszűrődő nap aranyló pászmákat vetített a szállongó porra.
Figyeltem, milyen arccal sietnek tova az emberek, (Félreértések elkerülése végett nem vagyok híve a nagy melleknek. A közepes, formásra voksolok ;).) amikor megjelent két igazán nagymellű csaj. Mindkettő 20 körül lehetett. Ami érdekes az az arckifejezésük volt. Az egyik gyalog volt, kidüllesztette a mellét meg a farát, mosolya pedig azt üzente: Nézd! Gyönyörű vagyok! Bámulj meg!. A másik biciklizett, keblei pedig minden zökkenőnél ugrottak egyet. Nem mosolygott. Szúrós pillantással pásztázta a környéket, és mindenkinek a szemébe nézett: "Igen, nagy a mellem. Utálom. Ne bámulj, mert oda megyek!"
A szemem sarkából azt vettem észre, hogy mozognak a morzsák a lábam alatt. Lenézek, hát szorgos kis hangyák kezdték elhordani, amit leszórtam. Őket kezdtem figyelni, mert meguntam az embereket. Furcsa volt, ahogy a náluk sokkal nagyobb darabokkal küzdenek. Jó volt nézni az elhatározottságukat. Furcsa lehettem, ahogy előregörnyedve, meredten bámultam magam alatt a földet.
Kellemes reggel volt. Teljesen gondtalannak éreztem magam. Remélem mindenkinek lesz része ilyenben legalább egyszer az életben.

12 óra

8 óra munka 8 óra pihenés... vagy valahogy így. Igaz? Na ez az életben sajna nem így megy. Két éjjel bulizás után túl vagyok életem első 12 órás műszakján, és az ájult alváson utána. Durva volt. 3 óra múlva mehetek vissza. Elég fárasztó. Hmm. Na már csak két éjjel van belőle, aztán két teljes nap pihi. Küldjetek energiát!

Balaton I Love You

Egy hét+Balaton+Zsuzsi=leírhatatlan élmény:) Ez volt életem eddigi legjobb nyaralása! Kár, hogy vége.
Pár szó róla:
puding hajnal 2-kor, naplemente kilátóról, éjszaka a vízben, fincsi!puncsos!:D, nyikorgó ágy, gitár, sok csomaggal vonaton, légmatrac és sátor, szúnyogvadászat hajnalban, függönytelen kupé.

Tényleg! Ha már ággyá lehet alakítani az üléseket, és be lehet zárni az ajtót,miért nem raknak függönyt a vonatok fülkéire?

King and Queens of promise

Aki végignézte a videót, és figyelt a kiírásokra is felül, gondoljatok bele! Hát nem ezt csináljuk ma, is? Erről szól az egész emberi történelem, mióta az előember felemelt a földről egy faágat, hogy azzal verje agyon szomszédját, akinek a barlangja előtt nőtt egy különösen finom bogyót termő bokor. Mikor lesz már vége ennek az őrültségnek? Soha? Miért kell az embereknek irtani egymást? Ez lenne a kiválasztódás újkori megnyilvánulása? Mindennek a kapzsiság az oka! Mindenki magának akar mindent, akiben meg nem teng túl ez a vágy, azért kapargatja össze azt, amit csak tud, hogy túléljen. Ahhoz hogy ez megváltozzon, az egész emberiségnek kellene az egyik pillanatról a másikra megváltoznia. Mert szerintem ez fokozatosan lehetetlen. Ha vannak páran, akik meglátják az értelmet ebben, és felhagynak az önzőséggel és kapzsisággal, azokat a többiek rögtön kizsákmányolják, ergo elpusztulnak, így nem terjeszthetik tovább a fényt. Elég kétségbeejtő helyzet.