2011. január 23., vasárnap

Éji kép

Éji kép

 Csak egy halvány felhőréteg úszott fenn az égen.
 Mögülle, mint párás üveg mögül látszott csupán a Hold.
 Sápadt, kerek orcája fennhéjázón tekintett alá,
 mint egy királyé, pompája olyan volt.
 S volt is mire fent hordani az orrát,
 hiszen országnyi vala udvara,
 ő maga ott trónolt a közepiben,
 akár egy kerekded török basa.

 Megálltam és néztem.
 Csodáltam szájtátin, s ő nézelődött.
 Nem akartam fenséges szemléjét zavarni,
 de egy kérdés fejemben nyugtalan fészkelődött.
 Végül magam rászánva felkiáltottam:
 - Uraság! Hahó!
 Kerek arcát felém lomhán fordította:
 - Ki az, ki nyugalmam háborítja? Miféle betolakodó?
 Hangja mély volt és zengő,
 csontjaimig hatolt, össze is rezzentem,
 mondjuk, mint orkánban a falevél,
 gondolhatjátok, mire magam összeszedtem.
 Megint megpróbáltam, de most már bátrabban:
 - Csak azt kérdeném, mint csinál a magasba?
 Nem akarok kellemetlenkedni,
 de az a felhőfoszlány biztos nagyon zavarja.
 - Ha! - hangja dörrent akár egy üstdob,
 - Ez a kis gomoly útban nincsen nekem -
 körbetekint, ezzel mutatja,
 - csupán birodalmam gyepűit szemlélgetem.
 Ám ekkor már a felhő is meghallotta talán,
 megsűrűsödött, összehúzta fátylát,
 a Hold nem látott ki többet, dölyfösen fújtatott,
 de nem sikerült elfújnia látásának gátját.
 S én? Én csak kacagtam,
 s otthagytam a nagy égi urat,
 had viaskodjon egyedül az,
 ki rátartiságban ilyen jó példát mutat.

Tavaszi szél

Furcsák az évszakok, furcsa a világ,
egymás után jönnek: hó és a virág.
Pedig sosem voltak pajtásai egymásnak ők ketten,
hisz virág a fagytól, hó a naptól retten.
Mégis jön a tavasz, mikor vége a télnek,
az állatok vackukból lassacsakán kikélnek.
Így tett a dongó is kinek meséjét mondom,
repedésben pihent, fűzfában egy dombon.
Mikor előjött végre, s szárnyait próbálta,
rátalált egy rétre, melynek temérdek virága
ezer színben játszott, akár a szivárvány,
vagy palota termeiben a legfinomabb márvány.
Ki is nézett magának egy nárciszt - sárgát -,
hogy szirmai kelyhéből kiigya nektárját,
ám erős szél támadt, s elsodorta tőle,
kiszemelt várágát elragadta tőle.
Kereste kutatta, de nem lelte semerre,
gyomra viszont korgott az éhség majd megette.
Választott hát magának egy másik virágot,
az sem volt csúnyább, tán jobban is világlott,
s boldog volt élte, mígnem egy újabb szeles napon
újra fel nem kapta egy vad forgadalom.
Visszasodorta a sárga kis nárciszhoz,
s látta, szirmán más dongó lakmároz.
szomorú lett ettől a kis dongó nagyon,
apró lelkében nagy lett az űr nagyon,
elindult hát, merre szárnyai vitték,
míg az égre rá nem került, a fekete teríték.
Addigra jól ki is fáradt szegény,
szívéből elszállt minden kis remény,
hogy valaha még szerető virágra találna,
letelepedett hát, egy tulipán szirmára.
S csodának csodája, mit lát két szeme?
A korábbi virág az, visszahozta szíve.
Megörült neki, magát kelyhére vetette,
s így tett azután, mikor csak tehette.

Fekszem

Azt képzelem, mellettem fekszel az ágyon,
s míg Te alszol, én álmod ébren vigyázom.
Fölkapom fejem minden apró neszre,
vigyázok, valami föl ne ébresztne.
Behajtom az ajtót, az éjt kizárom,
ablakot szintúgy, a szél be ne járjon,
madarat a kertben csöndre intem némán,
farktollait billegetve megszeppenve néz rám,
pókkal is beszélek fönn a sarokba,
hálóját attól fogva csendesebben fonja.
Elsimítom takaród, az arcodat lesem,
a holdfényben öreg barátomat lelem.
Sejtelmes ködbe vonja kebleid hegyvölgyét,
megmutatja tested minden kis rejtekét,
combod vonalát ezüsttel futtatja,
szívem így bízvást megdobogtatja.
Nem tudok elaludni. Ha lehunyom szemem,
szépséges arcod sejlik fel előttem.
Üresen tátong az ágy mellettem, mint szívem,
ha nem fogod kezem.
A puszta sötét, az éj minden apró nesze
azt üvölti fülembe,mennyire szeretlek.
Nem bírom!
Mardos a vágy,
érintésed szomjazza bőröm
minden négyzetcentimétere,
s tudom nem lehetsz itt,
s ez fáj nagyon.
S szívem hölgye,
Zengjen néked e dalom!
Egyszerű érzések földje
Remegő lelkem, s adom
Egész hevült valóját
Teneked, Ki magadhoz
Lopva, csókok kapuján át
Engedtél, s nincs elég szó ahhoz:
Köszönetet rebegjek.

2011. január 1., szombat

2010. december 27., hétfő

Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van, csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz és félálomban megölelsz, s hozzám bújsz; mindezt ébren- éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal, gyengéden adsz egy puszit a homlokomra és a fülembe durmogsz, mint egy maci. Ott akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a reggeli zűrzavarban. Ott akarok lenni melletted, miközben elmész és nézni akarom, ahogyan becsukod az ajtót. Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz, megölelsz és elmondod, hogy milyen volt a napod. Ott akarok lenni melletted és nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a kakaódat, miközben a TV-ben agybutító műsorokat nézünk és hozzád bújni, akkor, amikor semmi dolgom sincs és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad tested melegsége és lágysága. Melletted akarok lenni, miközben nevetsz és együtt akarok veled nevetni és egymáson nevetni; egymás butaságán. Veled akarok lenni, mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki. Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra, s újra. Melletted akarok lenni minden este és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, "miért"-eket feltenni , mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül. Nézni akarom nap mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel. Veled akarok lenni, amikor beteg vagy és megcsókolni téged és nem érdekelne, ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek, akkor nem lennék senki sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne. Nem tudnám elviselni a hiányodat


Tudom, hogy nem ő találta ki, de akkor is nagyon jól esett:)
Szeretlek Zsuzsi (L)

2010. december 7., kedd

Válasz egy barát szárnypróbálgatásaira

Szavakat rósz a fehér lapra,
megalkotsz egy költeményt,
szert tettél egy kecses kardra,
s jól forgatod, elismerem, mint tényt.

Ám mondandód alól felmentem magam,
egyet veled nem érthetek ebben,
hogy ostoba, ki  kutatja nyugtalan
elméjének rejtekét, s egyre beljebb rebben.
Mert ki erre adja fejét, ismeri a célt,
s azt is tudja, megnyugtatlak,
hogy elérése csupán vélt
remény, s így is talán csak árnya annak.
"Minek agyalsz?" ezt kérded,
s közben nem látod a tényeket.
Mert mi az, mikor gondolatid lapra veted,
ha nem gyümölcs, mit elméd termett?
S te karoddal bőszen leszakítod,
és lóbálod fennen kiáltva,
hogy e tanokat te tanítod,
s ne gondoljon ki tud, s ki állja.
Mindemellett nem figyelsz egy
igen fontos aspektusra,
mert mi van akkor, ha nem egy
attól boldog, hogy tudja,
fejthetetlen  nagy a gond,
min fényesen ragyogó elméjét töri,
remélve, hogy lehetséges,
s a vastag kérget majd ő megtöri.

Amit mondtam nem vádbeszéd,
s nem is holmi ítélet,
csupán védem, ki használja eszét,
s meggyőzési kísérlet.
Bátorítlak végezetül:
ragadj tollat máskor is,
hisz elménk belül jobban szépül,
ha olvasunk egymástól is.

2010. november 30., kedd

Mind azt mondja

Kecsesen rebben
az azúrban a fecske,
éles szemmel, csőrrel
a darazsakat lesve,
kik szorgosan gyűjtik
virágok aranyát,
boldogan zümmögik
világuk tavaszát,
hullámzik a mező,
zöld tenger a fűszál,
tóparton magányos,
sírdogáló fűz áll.
Kókadó ágai közt
játszadoz a szellő,
mind azt mondja: szeret,
s én szeretem Őt.

Remeg a levegő
messze szemhatárba,
délibábot rajzol
az Alföld sík porába
aranylik a kalász
végig az út mellett,
túloldalt ezer pipacs
vöröse felelget,
vakító kék égen
bárányok legelnek,
sokan nézik őket
vándorló fellegnek,
a macska árnyak alatt
heverészik csöndben,
aluszik a tej is
bent a bödönben,
nem mozdítja semmi
a forró levegőt,
mind azt mondja: szeret,
s én szeretem Őt.

Költözik a gólya,
odahagyja házát,
elhagyja a levél is
fája csontos vázát,
haragosan fújja el
mindet az orkán,
rőt foltokat csíp
sok orron s orcán,
ezüst eső veri
a házak tetejét,
a házak tetejét,
esernyők erdejét,
az állatok is - úgy tűnik -
elhagyják az erdőt,
mégis mind azt súgja
szeret, s szeretem Őt.

Sipkás csúcs szikrázik
ezüst égbolt alatt,
égi szakács szitálja
napokig a havat,
dunyhát húz magára
mindenütt a táj,
a természet mégis,
így is csupa báj,
kandallókban vidáman
pattognak a hasábok,
az asztalon könyvek,
a kezekben újságok,
jön az újabb tavasz,
vele új esztendő,
mind azt mondja: szeretem,
s engem szeret Ő.

2010. november 12., péntek

Egypercesek

Hiányod úgy hat rám,
mint valami rút kórság.
Álmatlan hánykódom
paplanom hullámain.
Fűt belülről, úgy ám,
a szerelmes forróság,
kínlódom, rázkódom,
álmodom lázálmaim.

Kívánom illatod
és ajkaid hívását,
epedek csókjaid
és ölelésed után,
s ha Te is kívánod
szerelmesed látását,
sóhajim s sóhajid
teljesülnek talán...



Felnézek az éjszínű égre,
két apró csillag parázslik.
Fényükben smaragd szemeidre lelek,
jobbról az egyik, s balról a másik.

E két parány zsarátnok
úgy vigyázza álmod,
miképp Te, kebledben,
hű szívem vigyázod.




Álmodtam egy lányról,
ki nem kínozta szívem,
ki megfogta a kezem,
és szeretett híven.
Csodának beillik,
hogy kilépett az éjből,
megfogta a kezem,
s szeretett szívből,
s hogy e lány Te vagy,
én szívből köszönöm!




Bárcsak velem lennél,
bárcsak megcsókolnál,
ha csak egy percre is,
de bárcsak mellém bújnál...

Szeretlek Zsuzsi nagyon (L)(L)(L) :)

2010. október 20., szerda

Jó volna

Jó volna a hajnalt Veled várni meg,
Jó volna a világot Veled váltani meg,
Jó volna az életet Veled álmodni meg,
Jó volna, igazán, Veled öregedni meg...

2010. október 16., szombat

Ostoba

Igen, ostoba voltam. El akartam dobni magamtól, mert rettegtem. Hogy mitől? Nem is tudom mitől. Sok dologtól. Azt hittem így jobb lesz. De szerencsére, rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok elengedni. Önszántamból legalábbis mindenképpen. Nincs más hátra, bíznom kell abban, hogy semmi baj nem lesz.

2010. október 11., hétfő

(Nem)Itt...

Itt van, most is. És mégsem eléggé itt. Mert ennek is vannak ám fokozatai. Például lehet itt úgy, mint most, azaz csak a fejemben. De lehet itt tiszta szívéből. És lehet csak részben, mikor messze kószál közben. De most csak úgy van itt, mint törött szárnyú madárban a repülés. Mert szárnyalna, de megakadályozzák. Pedig de elröppenne az a madár...

2010. október 6., szerda

El

„Anya, elmegyek. Többet felőlem nem hallotok, nem látogatlak meg, nem kereslek, és ti se keressetek. A telefonszámomat megváltoztattam. A család többi tagja sem tud semmit, velük már mindent megbeszéltem. Aki érdekel, azt keresni fogom.
Rám semmiben ne számítsatok, és én sem fogok tőletek semmit kérni. Így megoldódik az a probléma, hogy van-e beleszólásotok az életembe. A lakás rám eső részéről lemondtam. Vettem sajátot, és munkám is van, ugyan külföldön. Azon meg, hogy miből tellett minderre, ne fájjon a fejed. Sokkal többet kerestem az elmúlt 3 évben, mint amit tudtatok, úgyhogy összespóroltam eleget. Hát ennyit a tényekről.
Fontos, hogy megértsd, ezzel nem téged akarlak bántani, csak magamat óvom a további kellemetlenségektől. Elég volt 17 évig elviselni, hogy zsarnokoskodjon felettem az a... nem írom le a véleményem. Igen, téged is okollak. Te hoztad a nyakamra, és nem tudtad megfegyelmezni. Az meg inkább örüljön, hogy nem bosszulom meg a sérelmeimet, ahogy ezerszer megfogadtam.
Tulajdonképpen, részben hálás is lehetnék, mert ezek alatt az évek alatt lettem az, aki vagyok, de ehhez nem tartom elég nagyra magam. Ehelyett inkább csak megköszönöm, hogy etettél és ruháztál. Na meg felneveltél ugye.
Én igazán nem akarlak bántani. Remélem neked is jobb lesz, ha nem kell folyton miattam vitatkozni. Így két legyet ütök egy csapásra.
Azt mondják, hogy idővel csak a szép és a nagyon rossz emlékek maradnak. Én csak abban tudok reménykedni, hogy nem maradnak emlékeim. Szeretnélek minden tekintetben túlszárnyalni titeket. Mármint téged, és apát. Ez a célom. Hogy jobb legyek. Hogy jobbat nyújtsak a gyerekemnek, mint amit én kaptam.
Azt hiszem ennyit akartam elmondani.
Minden jót.”
A férfi befejezte a levél írását, le tette a tollat, és halk sóhajt hallatott. 27 év körüli, magas, széles vállú, de nem túl izmos férfit képzeljenek el. Haja színe valahol a szőke és a világos barna között tétovázik, torzonborz fészekként üli meg koponyáját. Arcának éles vonásait pár-napos borosta fedi, melyet egy régi szerelem emlékére hordott. Határozottan jól állt neki. Értelmes tekintetű szemei világosak, majdnem fehérek, köztük határozott, keskeny orr mered előre. Vastag ajkait mintha mindig egy félmosoly táncoltatná. Hosszú, fekete szövetkabátot viselt, alatta pedig fekete öltönyt halványkék hajszálcsíkokkal. Talán már el tudják képzelni.
Tehát ez a férfi – nevének említésétől most tekintsünk el - letette a tollat, és sóhajtott. Még egyszer végigfutott a szálkás betűk sorain, majd kettéhajtotta a sárgás lapot, felállt az üres íróasztaltól, és kiment a még üresebb szobából. Átlépett az előszobában hagyott bőröndökön, melyekbe egész életét csomagolta, és az ebédlő felé vette az irányt. A lapot elhelyezte az asztalon, majd a faliórára pillantva – karórát sosem hordott – összeráncolta homlokát.
- Már meg kellett volna érkeznie a taxinak – mondta félhangosan, majd mintegy varázsütésre, megcsörrent a csengő. A sofőrt megkérte, hogy segítsen kihordani a bőröndöket, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a postaládába ejtette. Visszatekintés nélkül lépett el az épülettől.
Pestig vonatozott, ott pedig nemzetközi gyorsra szállt át. Repülhetett volna, de mindig is vonzotta a sínek kattogása. Utazás közben folyton azon morfondírozott, hogy miért is írt levelet, és miért nem mondta el személyesem mondanivalóját, mint ahogy a többi rokonának. Azt tudta, hogy félt. De mitől? Talán attól, hogy anyja marasztalni próbálja? Igen, biztos megpróbálta volna, de rá nem hathattak volna a szavak. Várta a munka és a lakás külföldön. Vagy hogy tartania kellene a kapcsolatot? Mindig is nyűgnek érezte a családját. Nem szívesen látogatott senkit. Lehet, hogy nem így, sírva akart emlékezni az anyjára. Akármennyire érzéketlen volt iránta, nem akart rossz emléket róla. Igen, ez lehet az, gondolta. A vonat közben sebesen nyargalt vele vas patáin, s elhagyta az országhatárt, elhagyta a Kárpátokat, átszállt, majd robogott tovább. S ahogy egyre messzebb és messzebb került szülővárostól, úgy kalandoztak egyre messzebb és messzebb gondolatai, kitudja milyen vidékekre.
Ahogy kiszállt a vonatból új lakóhelyén és kezet fogott az elé kiküldött ügyintézővel észre sem vette, hogyan siklott át egy határon, amely egy régi és egy új élet mezsgyéjét jelentette.

2010. szeptember 8., szerda

Mi vagy nekem?

Én búvár vagyok,
s Te nekem a levegő-
Ha számból a csövet kitépik,
fejemre halál jő.

Vagy fa vagyok egy szirt szélén,
s Te a gyökerem,
ami ha elszakad,a mélység
szikláin én összetöretem.

Patak vagyok.
s Te a forrás,
kiszáradok, ha téged
eltöm egy sziklaomlás.

Szárny vagyok,
s Te vagy a szél nekem,
ha nem lennél,
létemben nem lenne értelem.

Ember vagyok,
számomra Te vagy a szerelem.
Egy érzés,
mely fajomnak lételem.

Love someone

2010. augusztus 10., kedd

vágyak

Szeretnék egy hétig fa lenni. Egész nap csak az eget kémlelni, nézni gyönyörű színeit, érezni a szellő és a nap cirógatását, figyelni a felhőfoszlányok játékát, és mindenféle alakokat képzelni beléjük. Figyelni a csillagokat, s megszámolni mindet, s szeretném hallani a Kis Herceg csilingelő kacagását. Szeretném látni ahogy egy boldog, fiatal, gondtalan pár szalad felém, a fiú épp alattam éri utol a lányt és kapja karjaiba és csókolja forrón és édesen, és közben szeretnék az a fiú is lenni, és maradni a fa, és szeretném, ha Ő lenne az a lány. Szeretném, ha egy madárpár rám rakna fészket, s ágaim közt nevelné csemetéit, s odvamba költözzön mókus, és harkály pusztítsa férgeimet. Azután jönne a vihar, tűrném a szél cibálását és az esőcseppek ütlegét, merészen szállnék szembe vad erőivel, és nézném a dúló felhőket, és ha már kirepültek a fiókák és továbbállt a madárpár, mókuscsalád és harkály, hát vágjon belém villám és hirtelen legyek újra önmagam, de előtte még érezzem, amint fa testem kettéhasad, s lángra kap, s emésztik a rőt nyelvek. És azután minden nap kijárhassak a szenes csonkhoz, és láthassam, ahogy mellette új facsemete bontakozik ki a koromól.

Hát nem lenne szép...?

2010. augusztus 9., hétfő

hosszú

Nagyon hosszú ez a két hét nélküle...(L) És alig vagyunk túl a felén.

2010. augusztus 3., kedd

Szeretni valakit

Ez valami, mit nem fejezhet ki szó,
s mégis annyit írunk s beszélünk róla
mi gyarló emberek.
Van aki dicsér, van ki leszól,
s hazugat vagy keveset mondok, hogyha
azt suttogom fülébe szeretlek.

De én hiszek ebben a szóban.
Hiszek, mert szükség van rá ahhoz,
- hiszen az ember nem telepata -
mikor lelkemben oly sok jó van,
azt eljuttassam a másik agyhoz,
ahol - remélem - tombol a hasonló érzések hada.

S én még ifjú vagyok, és nem érzem,
milyen az, mikor ránk rogy az évtizedek súlya,
s alattuk a láng lassan megkopik és kifakul.
De lehet máshogy is, hisz sokszor látom és megélem,
mikor nagyszüleim között pendül a szeretet húrja,
mely az évek tornya alatt ott van legalul.

És mi van, ha nem ő lenne ő,
és én ugyan úgy szeretném?! Semmi!
Egyébként se tudnék válaszolni.
A lényeg , hogy ő Ő!
És én szeretem! Ennyi.
A többire kár szót pazarolni.

Tehát arra a valamire, mit leírni nem lehet,
valami jelképképpen
ráaggatjuk ezt a gyarló, s elhasznált igét,
és annyiszor ahányszor lehet,
és ezenyiféleképpen,
és úgy használjuk mint valami varázsigét.

S reméljük szívünk gondját majd megoldja,
de nem.
S küzdhetünk által a végteleneken,
mert úgy lesz az embernek még több gondja,
ha szívét eme csodás béklyóba fogja.
De megéri, az én szívem ezt mondja.

Mert én találtam egy hámot, mi pont rám illik,
s belebújtam önként, ahogyan illik,
s balommal sújtok a gondra,
s pusztítom azt mi goromba,
de jobbommal ölelem mi édes,
s ebből hoz nekem többet az Édes.

S én igazán, de igazán szeretem.

2010. július 27., kedd

Elment

Elment.
Nem hagyott hátra mást,
csak pár hajszálat, az illatát és engem.
Nem hibáztatom.
Ha tehette volna, marad.
De a sors közbeszólt,
használva a szülői aggodalom száját,
mely hazahívja ifjú sarját.
Azért kellemes reggel volt.
Szívemben az öröm feldalolt,
mikor magam mellett találtam.
Álmos mosoly ült ki arcomra,
átkaroltam, és hosszú,
forró csókkal koronáztam meg a pillanatot.
Bőrünk egymáshoz simult,
az övé mint a selyem.
De szorított az idő,
nem élvezhettük a helyzetet sokáig.
Egy kis huncutkodás, majd gyors túra a mosdóban.
Nem szeretem nézni, ahogy öltözik.
Adott még egy utolsó csókot a kapuban,
búcsút intett, azt mondta szeret, azután
elment.