Egyetem

Olvastam ma egy másik blogot, és arra késztet, hogy írjak végre valami tartalmasat. Bár itt ülök a monitor előtt, még mindig nem nagyon tudom, miről is akarok írni.

Talán arról, hogy  milyen nehéz úgy egyetemistának lenni, hogy életem szerelme otthon maradt, és még pár évig a középsuli padját nyomja, közben meg mindenki csajozik, meg pasizik kötülöttem, meg folyton szerelmes párokba botlok az utcán, metrón és villamoson. Mertogy ez a nagy büdös helyzet velem. És egyáltalán nem élvezem. Nem azt mondom, hogy nem érzem jól magam, vagy nem tudok ellazulva bulizni, hanem azt, hogy folyton ott van valahol az agyam hátuljában a gondolat, hogy ő otthon van, és hogy ez valahol mégsem fair. És ezt az érzést a hétvégén ő is megerősítette bennem. Nem tudom, hogy tudnék könnyíteni az érzéseinken. Ha külön mennénk (még belegondolni is rossz), az sem lenne megoldás, mert nagyon szeretjük egymást. Ez ilyen 22-es csapdája szerű dolog. Arról meg, hogy benne mi játszódhat le, persze fogalmam sincs. Pedig ismerem majd 2 éve, mégse tudom megmondani, mire hogyan fog reagálni, vagy mire fog gondolni/következtetni valamiből. A női gondolkodás amúgyis túlságosan érthetetlen.

Itt van pl. az az eset, aki azt meséli nekem, hogy mennyire nem tud választani a pasik között, és hogy fél döntést hozni. Holott közben azt állítja, hogy nagyon vágyik egy komoly kapcsolatra. Persze nem bánom, hogy mesél, mert szeretem meghallgatni az embereket, meg szívesen segítek, ahol tudok, és őt is kedvelem, de azt nem tudom megérteni, hogy akkor miért nem tud választani. Amikor nem volt barátnőm, nekem mindig egyértelmű volt, hogy kit akarok, és próbáltam is tenni érte. Persze csak akkor, hogyha nem volt teljesen kilátástalan a helyzetem. De persze neki is ott van az az elérhetetlen srác, akiért odáig meg vissza van, és lehet, hogy ez teszi lehetetlenné a helyzetét.

Vagy a másik, volt barátnőm, aki miatt tulajdonképpen a blogot kezdtem. Tegnap rámírt azon a bizonyos közösségi portálon, amit nem reklámozok inkább, hogy elmegyek-e a szalagavatójára. Megbeszéltük, hogy el. Aztán elkezd kérdezgetni, hogy mit csináljon a pasijával, aki így meg úgy. Ezzel nincs is semmi probléma, csak az, hogy kb. akkor beszéltünk hosszabban utoljára, amikor szakítottunk másfél éve. Na és akkor engem kérdez, hogy mit csináljon, amikor annak idején azért szakított, mert megfolytottam a féltékenykedésemmel stb. Na de nem bánom, hogy rámírt, mert tényleg jót beszélgettünk. Sőtt örülök, csak megint gúzsba köt a női gondolkodás.

Zsuzsi meg megint feladta nekem a leckét. Ma közölte, hogy ha hétvégén megyek haza, szóljak neki, hogy kérdezni akar valamit a blogommal kapcsolatban. És azért csak akkor, mert látni szeretné az arcom... Na ez már alapból rosszul kezdődik, mert ezek szerint arra számit, hogy kamuzni akarnék, vagy legalábbis nagyon kíváncsi a reakciómra. Persze lehet csak én festem az ördögöt a falra. Na majd meglátjuk.

De nagyon elkalandoztam eredeti témámtól. Tehát nehéz így egyetemistának lenni, hogy ő otthon van. Alapból rossz, hogy hozzá voltam szokva, hogy amikor látni szeretném, csak 3 percet kell sétáljak. Na ez most 2:30 vonatozás.  A másik, hogy szegény eléggé ki van akadva az egész miatt. Amennyit mond, abból azt veszem ki, hogy kb. folyton azon aggódik, hogy kivel és mit csinálok. Mintha én nem jobban tudnám, hogy ő mit csinál. A különbség annyi, hogy én megkérdezem, és azzal meg is nyugszom. De ő szegény nem tudja ilyen könnyen elintézni magában. Most jó lenne valami okos tanácsot írjak, hogy mit, hogy csináljatok, csak az a baj, hogy én is rosszul csinálom. Vagy legalábbis részben rosszul, mert az, hogy még együt vagyunk, azt bizonyítja, hogy teljesen rossz végülis nem lehet.

De talán illene mostmár aludni mennem, met szobatársam biztos nem tud tőlem szunyálni, holnap meg suli van. Jóéjt mindenkinek.