Vihar van a puszta fölött.
Harsogva veri az eső a szikkadt rögöket,
az égbolton valami idegen istenség dörömböl hangosan,
levelekkel játszik vadul a szél, felkapja, szaggatja, gyűri őket,
de a magányos fűz a parton csak áll, áll szilárdan.
Kitart, pedig mintha a világ esküdött volna ellene.
Ágait szélrohamok tépik, s ő tűri, törzse meg se remeg,
gyökerét jeges hullámok harapják, de ő hagyja, talán még meg se hatja.
A háborgás elől menekülő kóbor is levizeli, ám róla ez is lepereg,
a szomorú fűz a parton csak áll, áll szilárdan.
Azután kisüt a nap, elvonulnak a fellegek.
A szél sem tépázza már a vetést, füvet, tavat, ágat,
a merengő láthatja, amint a láthatár a hirtelen hőségtől megremeg,
s a fűz, mintha mi sem történt volna, az arra vetődőnek újra, boldogan ad árnyat.
Csak az igazán figyelmes láthatja, azt a néhány, furcsán csüngő vesszőt koronáján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése