Mi férfiak

Mi férfiak szörnyen esendőek vagyunk a női bájokkal szemben.

Éljenek a közhelyek...

Magány

Azért akárhogy is mondom, hogy én rendben vagyok, meg átvészeltem, meg elfogadtam, meg ilyenek, két és fél év után újra egyedül lenni kurva magányos dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenféle lelki görcseim, meg ilyesmik lennének, általában tényleg jól érzem magam, de néha, mint most is, úgy rám tör a magány. Most elgondolkodtam, hogy mik is játszódtak le bennem az elmúlt napokban, és rá kellet jönnöm, hogy kétségbeesetten próbálkozom betömni az űrt, ami hátra maradt. Igyekszem emberekkel körülvenni magam, meg folyton azt hiszem, hogy mindjárt szerelmes leszek ebbe, vagy abba, és úgy kell észhez térítenem magam, hogy ne járjak úgy, mint a lány, akivel valamelyik nap beszélgettem.
Nevezzük Annának.
Anna pár hónapja szakított az első komoly barátjával (nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az első, de semmiképpen nem sokadik), legyen ő Ádám. Részleteket nem tudok, de a lényeg, hogy jóban maradtak. Közben a lány elkezdett egy másik sráccal, mondjuk Márkkal, találkozgatni, de nincsenek együtt a klasszikus értelemben véve. Amikor megkérdeztem, hogy nem-e csak ilyen búfeledtető a srác, ő maga is beismerte, hogy ez bizony lehetséges, és inkább csak valami nyitott kapcsolatra hasonlít a viszonyuk. Pár hete majdnem úgy alakult, hogy újra összejönnek Ádámmal, és azóta Anna még mindig valahol két szék között lebeg.
Na én nem szeretnék így járni. Szóval most ha megfordul a fejemben, hogy "hmm, de csinos ez a lány, kedves is, meg minden, jó lenne összejönni vele", akkor megkérem a legközelebb álló embert, hogy rúgjon jól tökön. Szerencsére vannak barátaim, akik ezt elintézik fájdalommentesen, egy beszélgetés keretein belül. Ez úton is köszi, tudod, hogy rólad van szó:) Félelmetes egyébként, hogy mikre képes az agyam. Olyan irreális kényszerképzeteim vannak néha, hogy tyű.
Tehát most próbálok magamra és a barátokra koncentrálni. Ha azt veszitek észre, hogy nem ehhez tartom magam, akkor szóljatok rám:)

És eljön majd... 101 egy új kezdet

És eljön majd, ki meztelen didergő szívemet szerelmével újra beburkolja,
és mézédes lesz, mit ajkával homlokomra nyom, a csókja,
és selyem lesz a bőre, és tenger a szeme,
mosolya akár egy angyalé, sőt, nem lehet semmi más,
egy földre szállt angyal lesz, égi entitás,
s célja egy: nyugtató álmot hozzon nyugtalan fejemre.

Akkor majd valóssá válik a remélhetetlen,
karnyújtásra az elérhetetlen,
magához emel majd a porból, hova nemrég vetődtem.
S lehet már itt is van, közel, meleg sóhaja nyakam cirógatja,
nem mutatja jobban más, minthogy tollam szavakat vet e lapra,
bár szándékát még nem fedte fel előttem...



Nemrégiben lezáródott életem egy, azt hiszem, meghatározó szakasza. Szép volt, jó volt, és most vége volt. Tudni kell tovább lépni. Köszönöm neki, amit adott, és remélem én is adtam eleget.
Én hű leszek magamhoz, már igyekszem a jövőbe tekinteni, mint ezelőtt is mindig.

Érdekes, néha hogy jönnek ki a dolgok. A blogot egy hasonló alkalommal kezdtem el írni. Az első bejegyzés címe Egy új kezdet, és a 101. bejegyzésnek is szerves része ez a fogalom. Nos, azt hiszem ezt jó jelnek fogom tekinteni.

Wasp attack

Azt tudni kell a sztorihoz, hogy egyetlen fajta hazai rovartól félek, a darazsaktól.
Nyugodtan ülök az ágyamon, és skypeolok anyával, amikor valami zizegés üti meg a fülem az erkélyajtó felől. Egy papírzsepivel felfegyverkezve oda megyek, hogy majd elkapom a betolakodót, és vagy kitessékelem, vagy kinyírom.
Kissebb fajta szívrohamon estem át, amikor megláttam a függönyöm  ajtó felőli oldalán a szörnyet. Úgy nézett ki, mint egy normál darázs, csak kb. háromszor akkora volt. Ránéztem a kezemben tartott zsepire, és szomorúan konstatáltam, hogy ez most nem lesz elég. Kimentem a szobából, közben szememet folyamatosan az óriási dögön tartottam. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, akkor jöttem rá, hogy ez nem volt túl jó ötlet, mert így nem fogom tudni, hol van. Mindenesetre felkaptam egy törölközőt a mosásra váró, kikészített kupacból, hogy majd azzal lecsapom. Kinyitom az ajtómat, persze csak résnyire. Sehol semmi mozgás. A plafonomra fel van függesztve egy szövetplakát, még garabonciás hetekről való. Azt meglöktem, hátha fölötte van. Semmi. Pár másodperc múlva a lámpa túloldaláról szállt fel nagy zümmögve. Erőt vettem magamon és odsuhintottam egyet neki. Nem találhattam el túlságosan, mert ugyan lezuhant az ágyamra, de még masírozott ott egy darabig. Egészen addig, amíg a négyrét hajtott törcsivel rá nem vetettem magam, és a markomba nem szorítottam. Persze a négy rétegtől nem tudtam rendesen összeszorítani, úgyhogy óvatosan, hogy alatta maradjon letettem a fölre, és a papucsommal kikloffoltam. Hosszas vívódás után, nagynehezen felemeltem XXL vastag lepkehálómat, a kis rohadék meg, ugyan sátikálva, de elkezdett mászni még. Kapott mégegyet a papuccsal, aztán, hogy teljesen biztos lehessek a dolgomban, még kiszaladtam egy konyhakésért, és kettévágtam. Aztán ki akartam dobni, de eszembe jutott, hogy mi van, ha harmadnapra feltámad, és kikászálódik a kukából. Na mondom ilyen itt nem lesz, felsepertem egy papírlapra, és kihajítottam a tizedikről. Bízom benne, hogy valami megeszi mielőtt még csoda történik.

Dadogó számból nehezen törnek elő a szavak.
Szívem vadul kalapál, pont úgy, mint mikor először láttalak.
Azóta eltelt néhány év, hónap, hét, nap és óra
és berozsdált a torok, melybő előtört a sok régi óda.

Mostmár csak gondban nyílik szóra szívem,
s ilyenkor is csak ócska, darabos a rímem,
nem fog tollam sem, tintám is beszáradt,
látszólag nem oldja fel más, csak a búbánat.

Mint látod, a könny ismét megolajozta a megrekedt,
foghíjas fogaskerekeket,
s e nyikorgó nyenyere újra dalra kap,
s bízik, tőled nem csak hideg zuhanyt kap.

Most nyitva a kapu, de nem tudom,
milyen szép szavakat, talán ígéretet kéne mondanom.
Ismét, mint eddig, csak magamat tudom adni,
de engem már ismersz, újat nem tudok mutatni.

Nem,
Egyszerűen nem megy. Szenvedek csak, mint a partradobott halak.
Itt hagytad az illatod, aztán úgy köszöntél el, mint egy baráttól,
és azt mondtad, nem tudod, hogy szeretsz-e.
Meg azt is, hogy ne keresselek.
És itt maradtam, üresen.
Céltalanul telt el a délután.
Próbáltam értelmet keresni barátokban, beszélgettem és vicceltem, de mind csak színházi maszk volt.
De valahogy se nem nevetett, se nem sírt. Csak a szemei voltak pont olyan üresek.
És most, hogy megpróbáltam rendezett sorokba kovácsolni gondolataimat, egyre növekedett a felgyülemlett feszültség bennem. Azután jött egy utolsó hullámyvölgy, most meg ez.
Nem akarom, hogy elmenj, és vége legyen.
Nem tudom, hogy ezzel nem okozok-e több kárt neked, de valamit döntenem kell. Nem ülhetek passzívan, amíg fejem felett lebeg a bizonytalanságod guillotinja. Minden zsigeremmel akarlak. Téged. Nem mást. Senki mást.
Senki másra nincs szükségem. Ha te ott vagy velem, akár lehetnénk az utolsó két ember a földön, azt se bánnám.
Azt viszont nagyon bánom, hogy ilyen sokszor bizonytalanodsz el bennünk. Ez biztos az én hibám, de nem merem ígérni, hogy tudok változtatni rajta. Kérdeztelek, és te magad se tudtad mi a baj. Nem tudom, hova visz majd az életem, de arra vágyom, hogy te is ott legyél velem.
Nem tudom, hogy fogom bírni az elkövetkező éjszíkákat.
Jobban belegondolva semmit se tudok.

Ez a századik bejegyzés. Nem ilyennek terveztem, és nem is ekkora szünet után. Hallgassátok.