Furcsák az évszakok, furcsa a világ,
egymás után jönnek: hó és a virág.
Pedig sosem voltak pajtásai egymásnak ők ketten,
hisz virág a fagytól, hó a naptól retten.
Mégis jön a tavasz, mikor vége a télnek,
az állatok vackukból lassacsakán kikélnek.
Így tett a dongó is kinek meséjét mondom,
repedésben pihent, fűzfában egy dombon.
Mikor előjött végre, s szárnyait próbálta,
rátalált egy rétre, melynek temérdek virága
ezer színben játszott, akár a szivárvány,
vagy palota termeiben a legfinomabb márvány.
Ki is nézett magának egy nárciszt - sárgát -,
hogy szirmai kelyhéből kiigya nektárját,
ám erős szél támadt, s elsodorta tőle,
kiszemelt várágát elragadta tőle.
Kereste kutatta, de nem lelte semerre,
gyomra viszont korgott az éhség majd megette.
Választott hát magának egy másik virágot,
az sem volt csúnyább, tán jobban is világlott,
s boldog volt élte, mígnem egy újabb szeles napon
újra fel nem kapta egy vad forgadalom.
Visszasodorta a sárga kis nárciszhoz,
s látta, szirmán más dongó lakmároz.
szomorú lett ettől a kis dongó nagyon,
apró lelkében nagy lett az űr nagyon,
elindult hát, merre szárnyai vitték,
míg az égre rá nem került, a fekete teríték.
Addigra jól ki is fáradt szegény,
szívéből elszállt minden kis remény,
hogy valaha még szerető virágra találna,
letelepedett hát, egy tulipán szirmára.
S csodának csodája, mit lát két szeme?
A korábbi virág az, visszahozta szíve.
Megörült neki, magát kelyhére vetette,
s így tett azután, mikor csak tehette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése