Éji kép
Csak egy halvány felhőréteg úszott fenn az égen.
Mögülle, mint párás üveg mögül látszott csupán a Hold.
Sápadt, kerek orcája fennhéjázón tekintett alá,
mint egy királyé, pompája olyan volt.
S volt is mire fent hordani az orrát,
hiszen országnyi vala udvara,
ő maga ott trónolt a közepiben,
akár egy kerekded török basa.
Megálltam és néztem.
Csodáltam szájtátin, s ő nézelődött.
Nem akartam fenséges szemléjét zavarni,
de egy kérdés fejemben nyugtalan fészkelődött.
Végül magam rászánva felkiáltottam:
- Uraság! Hahó!
Kerek arcát felém lomhán fordította:
- Ki az, ki nyugalmam háborítja? Miféle betolakodó?
Hangja mély volt és zengő,
csontjaimig hatolt, össze is rezzentem,
mondjuk, mint orkánban a falevél,
gondolhatjátok, mire magam összeszedtem.
Megint megpróbáltam, de most már bátrabban:
- Csak azt kérdeném, mint csinál a magasba?
Nem akarok kellemetlenkedni,
de az a felhőfoszlány biztos nagyon zavarja.
- Ha! - hangja dörrent akár egy üstdob,
- Ez a kis gomoly útban nincsen nekem -
körbetekint, ezzel mutatja,
- csupán birodalmam gyepűit szemlélgetem.
Ám ekkor már a felhő is meghallotta talán,
megsűrűsödött, összehúzta fátylát,
a Hold nem látott ki többet, dölyfösen fújtatott,
de nem sikerült elfújnia látásának gátját.
S én? Én csak kacagtam,
s otthagytam a nagy égi urat,
had viaskodjon egyedül az,
ki rátartiságban ilyen jó példát mutat.
