Szavakat rósz a fehér lapra,
megalkotsz egy költeményt,
szert tettél egy kecses kardra,
s jól forgatod, elismerem, mint tényt.
Ám mondandód alól felmentem magam,
egyet veled nem érthetek ebben,
hogy ostoba, ki kutatja nyugtalan
elméjének rejtekét, s egyre beljebb rebben.
Mert ki erre adja fejét, ismeri a célt,
s azt is tudja, megnyugtatlak,
hogy elérése csupán vélt
remény, s így is talán csak árnya annak.
"Minek agyalsz?" ezt kérded,
s közben nem látod a tényeket.
Mert mi az, mikor gondolatid lapra veted,
ha nem gyümölcs, mit elméd termett?
S te karoddal bőszen leszakítod,
és lóbálod fennen kiáltva,
hogy e tanokat te tanítod,
s ne gondoljon ki tud, s ki állja.
Mindemellett nem figyelsz egy
igen fontos aspektusra,
mert mi van akkor, ha nem egy
attól boldog, hogy tudja,
fejthetetlen nagy a gond,
min fényesen ragyogó elméjét töri,
remélve, hogy lehetséges,
s a vastag kérget majd ő megtöri.
Amit mondtam nem vádbeszéd,
s nem is holmi ítélet,
csupán védem, ki használja eszét,
s meggyőzési kísérlet.
Bátorítlak végezetül:
ragadj tollat máskor is,
hisz elménk belül jobban szépül,
ha olvasunk egymástól is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése