Ha meglátom, a szívem repes,
arcomon vidám mosoly fakad,
a nap a felhők mögül kiles,
fénye elfedi minden bajomat.
Csak őt látom és senki mást
köröttem megszűnik az élet,
elfeledek evést, ivást,
egyszerű e lelki képlet:
fogom magam, és fogom Őt,
a csodást, a szépet, a nevetőt,
középre megjelet biggyesztek,
a végére meg egyenlőt.
És mégsem megy oly könnyen!
De nem értem: miért?
Egy csókot lopnék csöndben,
csak nem tudom, miként.
Belülről szaggat a vágy,
szaggatja, tépi, hasítja lelkemet,
de testem, mint mi nem is érzi,
töretlen tűri gyötrelmemet.
Nem mozdul, nem lép,
csak áll, ácsorog és vár,
nézi Őt, az édest,
az idő már későre jár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése