Szerelem

Múltkor megkérdezte tőlem egy barátom, hogy szerintem mit jelent szerelmesnek lenni. Saját bevallása szerint még sosem volt szerelmes, és kíváncsi, milyen lehet az. Nem tudtam sok mindent mondani neki, csak gyorsan felsoroltam pár dolgot amik szerintem hozzá tartoznak. Azóta viszont többször gondolkodtam rajta, és eszembe jutott még egynéhány. Gondoltam felsorolom nektek.
Számomra szerelmesnek lenni valakibe azt jelenti, hogy ha meglátom, mindegy mennyire van rossz kedvem, mosolyognom kell, és dobban egy hangosat a szívem, mintha az ég zengne, és remegne lábam alatt a föld. Minden érintése nyomán érzem, ahogy a boldogság átáramlik a bőrömön, bizsereg az összes érzékelő ideg, és azt kiáltozzák "Még!Még!". Azt jelenti, hogy képes lennék órákon át csak nézni csendben, egy szót sem szólni, mégsem unatkozni. Azt, hogy újra és újra meg akarom érinteni, csak megsimítani az arcát, a kezét, elborítani csókokkal, és ezért semmit nem kérek cserébe, csak hogy nézhessem és érezhessem. Azt is jelenti, hogy bár nem érzem olyan konkrétan, mint más illatokat, mégis tudom, hogy nagyon jó illatú a bőre, és ha ott hagyja a párnámon, belefúrom az arcom, és legszívesebben ki se venném onnan. Azt jeleni, hogy az is elég lenne, ha csak ott lenne, a szobám sarkában, ott kuporogna, és tudnám, bármikor oda mehetnék, és megérinthetném. Bármit szeretne, mindent meg akarok adni neki, fontosabb az, hogy Ő jókedvű legyen, mint bármi más a világon. Ami az enyém, az az övé is. Amikor várom, hogy jöjjön, minden szembejövőtől azt remélem, hogy Ő az, hirtelen lerántja a maszkot, és kacagva rohan felém. Azt is jelenti, hogy amikor elválunk egymástól, arra gondolok, mikor láthatom legközelebb. Azt, hogy elalvás előtt Ő az utolsó gondolatom, és ébredéskor Ő az első. Azt is, hogy minden kis apróságról Ő jut az eszembe, és folyton megmosolyogtat.
Hát, nekem nagyjából ezt jelenti szerelmesnek lenni.
És nektek?

Vívódás (régebbi)

Ha meglátom, a szívem repes,

arcomon vidám mosoly fakad,

a nap a felhők mögül kiles,

fénye elfedi minden bajomat.

Csak őt látom és senki mást

köröttem megszűnik az élet,

elfeledek evést, ivást,

egyszerű e lelki képlet:

fogom magam, és fogom Őt,

a csodást, a szépet, a nevetőt,

középre megjelet biggyesztek,

a végére meg egyenlőt.

És mégsem megy oly könnyen!

De nem értem: miért?

Egy csókot lopnék csöndben,

csak nem tudom, miként.

Belülről szaggat a vágy,

szaggatja, tépi, hasítja lelkemet,

de testem, mint mi nem is érzi,

töretlen tűri gyötrelmemet.

Nem mozdul, nem lép,

csak áll, ácsorog és vár,

nézi Őt, az édest,

az idő már későre jár.

Az első dalolda

Mind közül először volt a festő.

A barlang falára, gondolta,

egy szép, kövér mamutot fest ő,

s ámulhat rajta majd a majomember csorda.

S mikor az első tétova szót

cserepes, szőrös ajkáról ledobta,

hogy kőre pingált műve miről szólt,

végre a szájtáti népség tudtára adhatta.

S mikor a hősi sztorit a mord

ősember már százszor előadta,

rímmel fűzött össze minden sort,

s ezzel magát is szórakoztatta.

Egy darabig ismét népszerű és új volt,

de egyik nap magában azt gondolta,

dúdol alá valami fennkölt dallamot,

s másnapra szomszédja is azt dalolta.

Hallgatója egyszer egy harcos-féle volt,

némán figyelte a műsort az ebadta,

egy kidöntött tönkön hetykén trónolt,

s baltája nyelével a ritmust kopogta.

A művész figyelte, érezte, jól szólt,

s a vadászt azonnal társának fogadta.

Ha a festőből lett dalnok dúdolt,

amaz mindig a tuskót paskolta.

A népek elméje azonnal megindult,

hordtak oda mindent, minek volt hangja,

sípoló bőrzsákot s tányért, mi kondult,

s lett a mesének hangos alapzatja.

Hát így lett az ősember legelőbb a festő,

festőből lett híresség, majd meséjét mondta,

aztán lett dalnok, de előbb még költő,

s megszületett végül az első dalolda.

Eső

Esett.

Cseppek kopogtak párkányomon,

kis, bolondos dalokat szülve belül kobakomon.

Dum-TA-ta dum-ta-ta TA-Tatata bomm.

Megannyi égből pottyant gyémánt

szakadt darabokra a betonon

lapos testét feketére festve.

A sáv szélén világlott a csík,

min valami sikamlós, sárga kicsi kígyó,

ki rémít minden bicajos nénit, bácsit,

"A másssszikra vigyásssz!" sziszegi

ónix szemét meresztve sandán,

midőn csillogó kobakját felveti,

mérges szabják szikráznak szája padján.

Közben az eső, az csak veri és veri.

Únos-úntalan, mint szomorú szerelmes,

ki mátkáját siratja, a ragyogó napot,

kit felhőgallérjával az imént betakargatott.

Te számító, kapzsi Átok!

Te hálátlan, nyomorult Ribanc!

Nem versz át, én láttam!

Élve hantoltad el, hát igaz?

Csak trónjára törtél,

nem kell a művi könny!

Idelenn nem sajnál senki!

Nem vár, csupán közöny,

és utálat, és méreg.

Te aljas Féreg!

Te könnyező Szajha!

Pusztulj hát innen, vagy fiadnak se lesz nyugodalma!

S láss csodát,

a tanácsot megfogadta,

eliramodott gyorsan,

szelek cudar hátára kapva.

Új utkara!

Van pár dolog, mire nem tudok figyelni.

Ódonra, aggra elmém nem reagál,

Elkalandoz messzi álom-tartományba,

Csábítja szemem a végtelen határ.

Annyi mindent felfedeztek régen.

Újra lelni manapság oly nehéz.

Tengernyi tudomány, és rám belőlük

Csupa feltárt, halott tény, ami néz.

A múlt számomra csupa unalom.

Nem oly izgalmas a kincs, mit más kiás,

Szűz földre kell hát lépnem,

Csak ott várhat rám vigasztalás.

De merre lelek ilyen teret,

Hol nyomát nem hagyta emberi lény?

Szinte már magam is elhiszem:

Mire vágyok, nem létezik, ez a keserű tény.

De eszembe ötlik egy egy utolsó út,

Mely számomra járható még.

Keresni fogom azt a helyet,

S számomra ez teremt célt.

Meg kell lelnem... Nem! Kitaposnom az ösvényt,

Hol csizmámhoz múlt pora nem ragad,

Léptem nem fogja nehéz nyűge,

S így szabadságom az mi megmarad.

Világvége hangulat

Kifejezetten tragikus napom volt. Napok óta ilyen vacak az idő, plusz dupla magyarral kezdtünk, emellett nyűgös voltam, kiderült, hogy nem nyertünk a pályázaton, amivel 3 hétre mehettünk volna Angliába, és az is kiderült, hogy elmarad a 3 napos, iszonyatosan jónak ígérkező, erdélyi drámafesztivál, amire már annyira rá voltam izgulva, mint medve a málnára. Ezekből kifolyólag meglehetősen depis hangulatba hullottam.

Pedig általában elég mázlista szoktam lenni. De ha egyszer beüt a krakk, akkor ott vége a napomnak. Egymásra rakódnak a rosszabbnál rosszabb dolgok. A ma is egy ilyen.

A fujj. Utálom magam amikor ilyen vagyok. Valójában történt ma velem jó is... na jó talán mégsem. Az ötös civil felelésen kívül, meg azon, hogy hallottam egy vers és prózaíró versenyről. De majd elválik. most épp verseket válogatok arra.

Na most, hogy szépen kinyafogtam magam, kezdek jobban lenni. Mindjárt postolok egy verset.

Szerelem második hallásra

Sajna csak másodikra... De akkor igazán!
Ugyanis beleszerettem egy hangszerbe. Mégegybe pontosabban. A dob volt ugye az első, a mostani pedig az ún. "hang". Svájci krapekok gyermeke, amit Esztnek köszönhetően ismertem meg. Először furcsa volt, nem is hallgattam sokáig, meg nem is volt hozzá hangulatom, de aztán feltűnt, hogy amit hallunk, azt mindet azokkal az UFO alakú valamikkel csinálják, abban a pillantaban szíven talált Ámor nyila. A héten utánanézek a helyi hangszerboltban. Remélem tudnak szerválni egyet valahonnan.

Ezúton is ezer meg egy köszönet Eszt:D