Ez valami, mit nem fejezhet ki szó,
s mégis annyit írunk s beszélünk róla
mi gyarló emberek.
Van aki dicsér, van ki leszól,
s hazugat vagy keveset mondok, hogyha
azt suttogom fülébe szeretlek.
De én hiszek ebben a szóban.
Hiszek, mert szükség van rá ahhoz,
- hiszen az ember nem telepata -
mikor lelkemben oly sok jó van,
azt eljuttassam a másik agyhoz,
ahol - remélem - tombol a hasonló érzések hada.
S én még ifjú vagyok, és nem érzem,
milyen az, mikor ránk rogy az évtizedek súlya,
s alattuk a láng lassan megkopik és kifakul.
De lehet máshogy is, hisz sokszor látom és megélem,
mikor nagyszüleim között pendül a szeretet húrja,
mely az évek tornya alatt ott van legalul.
És mi van, ha nem ő lenne ő,
és én ugyan úgy szeretném?! Semmi!
Egyébként se tudnék válaszolni.
A lényeg , hogy ő Ő!
És én szeretem! Ennyi.
A többire kár szót pazarolni.
Tehát arra a valamire, mit leírni nem lehet,
valami jelképképpen
ráaggatjuk ezt a gyarló, s elhasznált igét,
és annyiszor ahányszor lehet,
és ezenyiféleképpen,
és úgy használjuk mint valami varázsigét.
S reméljük szívünk gondját majd megoldja,
de nem.
S küzdhetünk által a végteleneken,
mert úgy lesz az embernek még több gondja,
ha szívét eme csodás béklyóba fogja.
De megéri, az én szívem ezt mondja.
Mert én találtam egy hámot, mi pont rám illik,
s belebújtam önként, ahogyan illik,
s balommal sújtok a gondra,
s pusztítom azt mi goromba,
de jobbommal ölelem mi édes,
s ebből hoz nekem többet az Édes.
S én igazán, de igazán szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése