Nekem van egy vadállatom. Nem tudom milyen fajta. Valami korcs. Nem szeretem. Háziállatként tartom... illetve legszívesebben nem tartanám, de ragaszkodik. Ketrecbe kell zárnom. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem engedem ki. Azért, mert akkor belém harapna, és elijesztené mellőlem, vagy rosszabb esetben megenné a pillangót, akit viszont szívesen tartok magam mellett... illetve csak szeretném magam mellett tartani, de képtelen lennék, csupán önszántából szegődött hozzám. Mindenesetre ez a vadállat és a pillangó a rács két oldalán nagyon is jól megvannak egymással, s ettől a vadállatnak csak még nagyobb az önbizalma. Amikor a pillangó rászáll a rács egyik rúdjára, a vadállat rögtön nekem akar ugrani. Tépi mellettem a rácsot, acsarog, öltögeti hatalmas, vörhenyes nyelvét, és villogtatja fűrészes csáprágóját. Ilyenkor rám tör a kényszer, hogy elhessentsem a pillangót a rácsról, de nem tehetem. Nem vagyok, és nem is lehetek ura a pillangónak, mert a pillangó egy szabad lélek, akit ha a markunkba zárunk, röpképtelenné válik, és belepusztul imádott szabadságának elvesztésébe. Abba viszont én pusztulnék bele, ha elveszíteném, így egy pompás kis háromszögben élünk mi hárman, a csodás pillangó, a fekete vadállat, és jómagam, "az igazi égszínkék".
"A város mellett egy dűlőúton bandukolva eljutsz egy nagy rétig. Azon a réten van egy-két szál virág. De várj csak kicsit! Délben hirtelen seregestül jelennek meg ott a különleges kék virágok. Úgy tudni, hogy azok a virágok éppen csak délben virítanak, és csupán egyetlen percig. De mi a nevük? Az igazi égszínkék. Szedd le őket! A kék kelyhek nedvét csavard ki egy pohárba, aztán mártsd bele az ecsetedet, és vidd fel a festéket egy papírra. Meglátod, hogy az a festék olyan kék színt ad, mintha a valódi eget varázsoltad volna oda. Hát persze, hiszen az igazi égszínkék csodafesték." /Balázs Béla - Az igazi égszínkék/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése