King and Queens of promise

Aki végignézte a videót, és figyelt a kiírásokra is felül, gondoljatok bele! Hát nem ezt csináljuk ma, is? Erről szól az egész emberi történelem, mióta az előember felemelt a földről egy faágat, hogy azzal verje agyon szomszédját, akinek a barlangja előtt nőtt egy különösen finom bogyót termő bokor. Mikor lesz már vége ennek az őrültségnek? Soha? Miért kell az embereknek irtani egymást? Ez lenne a kiválasztódás újkori megnyilvánulása? Mindennek a kapzsiság az oka! Mindenki magának akar mindent, akiben meg nem teng túl ez a vágy, azért kapargatja össze azt, amit csak tud, hogy túléljen. Ahhoz hogy ez megváltozzon, az egész emberiségnek kellene az egyik pillanatról a másikra megváltoznia. Mert szerintem ez fokozatosan lehetetlen. Ha vannak páran, akik meglátják az értelmet ebben, és felhagynak az önzőséggel és kapzsisággal, azokat a többiek rögtön kizsákmányolják, ergo elpusztulnak, így nem terjeszthetik tovább a fényt. Elég kétségbeejtő helyzet.

...

Zs

 

Van egy vadállatom...

Nekem van egy vadállatom. Nem tudom milyen fajta. Valami korcs. Nem szeretem. Háziállatként tartom... illetve legszívesebben nem tartanám, de ragaszkodik. Ketrecbe kell zárnom. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem engedem ki. Azért, mert akkor belém harapna, és elijesztené mellőlem, vagy rosszabb esetben megenné a pillangót, akit viszont szívesen tartok magam mellett... illetve csak szeretném magam mellett tartani, de képtelen lennék, csupán önszántából szegődött hozzám. Mindenesetre ez a vadállat és a pillangó a rács két oldalán nagyon is jól megvannak egymással, s ettől a vadállatnak csak még nagyobb az önbizalma. Amikor a pillangó rászáll a rács egyik rúdjára, a vadállat rögtön nekem akar ugrani. Tépi mellettem a rácsot, acsarog, öltögeti hatalmas, vörhenyes nyelvét, és villogtatja fűrészes csáprágóját. Ilyenkor rám tör a kényszer, hogy elhessentsem a pillangót a rácsról, de nem tehetem. Nem vagyok, és nem is lehetek ura a pillangónak, mert a pillangó egy szabad lélek, akit ha a markunkba zárunk, röpképtelenné válik, és belepusztul imádott szabadságának elvesztésébe. Abba viszont én pusztulnék bele, ha elveszíteném, így egy pompás kis háromszögben élünk mi hárman, a csodás pillangó, a fekete vadállat, és jómagam, "az igazi égszínkék".

"A város mellett egy dűlőúton bandukolva eljutsz egy nagy rétig. Azon a réten van egy-két szál virág. De várj csak kicsit! Délben hirtelen seregestül jelennek meg ott a különleges kék virágok. Úgy tudni, hogy azok a virágok éppen csak délben virítanak, és csupán egyetlen percig. De mi a nevük? Az igazi égszínkék. Szedd le őket! A kék kelyhek nedvét csavard ki egy pohárba, aztán mártsd bele az ecsetedet, és vidd fel a festéket egy papírra. Meglátod, hogy az a festék olyan kék színt ad, mintha a valódi eget varázsoltad volna oda. Hát persze, hiszen az igazi égszínkék csodafesték." /Balázs Béla - Az igazi égszínkék/

"We live in a beautiful wolrld..."

Látképek a szobám ablakából. Szeintem magáért beszél...

 

a Mennyország  kapuja

érdekesek a gyárkémények 

Figyeld a bal alsó sarokban a hullámot.

Mintha a földből nőne ki a felhő.

Azúr csoda

Színek kavalkádja

Éjjel...

Egy óriás kiborította a tejfölt...

Felhők

Egyszerre voltak félelmetesek és gyönyörűek reggel a felhők felettünk.

Viharban

Autóban suhantunk.

Köröttünk a vihar,

átölelt zord karjaival.

Az aszfalt szinte forrongott alattunk.

Felszínén a hab

vadul fröccsent szét a kerekek alatt

Mint riadt varjak,

a cseppek,

előlünk szétreppentek.

Az üvegen megannyi apró patak,

szaladnak lefele és hátra,

remegnek, meg-megállnak, folynak egymásba.

Leheletem párává olvad az ablakon,

kis festővászonom,

ujjammal, rá e képet mázolom:

Utazunk egy zubogó patakon,

s az autó már nem más,

egy fenséges, fehér vitorlás.

S a Dunántúl dombja,

már látom, hatalmas hullámok,

köztük vakmerőn túrázok.

Feszülnek hajóm vakító vásznai,

birokra kelnek a vihar markával,

csattogva szállnak szembe süvöltő szavával.

De jaj! Valami reccsen.

Hirtelen megdől az árboc.

Vigyázz hajó, a hullámba vágódsz!

Kiáltnám, de testem

s torkom megdermed,

szavam mellemben reked.

Már nincs visszaút.

Dereglyémen győz a fizikai törvény,

kettőnket együtt ragad mélybe az örvény.

Olyan mint egy fekete, feneketlen kút,

vitorlásom benne fehér tetem...

Az autó zökken, s én felébredem.