Kételyek

Mi emberek mindig félünk valamitől. Nagyon kevés köztünk az olyan, aki igazán bátran bele mer vágni a dolgokba. Talán a rossz tapasztalatok teszik, mint mikor a kisgyerek kíváncsi, hogy mennyire meleg a vasaló talpa, azután zokogva rohan anyukájához az ujját szorongatva. Bármibe szeretnénk belevágni, mindig ott motoszkál elménk mélyén az a bizonyos "De mi lesz, ha...?" kezdetű kérdés, vagy kérdések, és néha már olyan erővel ostromolják tudatunkat, hogy szinte elhisszük: minden rosszul fog elsülni. Persze így nem lehet élni, és idővel megtanuljuk, hogy kockáztatni kell. De mégis, sokszor hosszú szenvedést okoz a kételyeken való rágódás. Főleg a szívügyeknél rendszeres az ilyen tétovázás. Egy nagyon tipikus eset az, mikor úgy érezzük, beleszeretünk egy barátunkba. Ilyenkor felmerülnek a félelmek, hogy vajon megéri-e kockáztatni a barátság feláldozását a szerelem oltárán? Megrohamozzák az embert a rémképek, hogy visszautasítanak, és így könnyen füstbe mehet a kapcsolat. Az pedig nagy veszteség lenne, hiszen a helyzet természetéből adódóan, mindenképpen számunkra fontos emberről van szó. De nem csak ilyen téren lehetünk tétovák, hanem például alkotásunk megmutatásában is. Írogatok verseket, megmutatom őket a barátaimnak. Egyik ismerősöm (aki egyébként a Szamba! blog szerkesztője, megtaláljátok a linkek között) mesélte, hogy jár egy kis írókörbe. Elgondolkoztam, hogy milyen lenne kipróbálni magam, de egyszerűen nem merek elmenni, mert nem tartom magamat elég tehetségesnek. Sokan szenvedünk ilyen kis önbizalomhiányoktól. Mindig is csodáltam azokat, akik bátran oda mernek állni bármilyen feladat elé. Szerencsére rájöttem, hogy ez fejleszthető. Az ember nagyon sokat képes változtatni magán. Az utóbbi két évben rengeteget nőtt az önbizalmam. Ebben nagy szerepe volt barátoknak, barátnőknek egyaránt, és annak, hogy sokszor rákényszerítettem magam arra, hogy tegyek meg valamit, amitől rettegtem, hogy nem fog sikerülni. Persze aztán össze is jött pár dolog, és van mire büszke legyek. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem szabad engedni a félelmeinknek! Akár mennyire aggódunk, tegyük meg azt, amire a szívünk legmélyén vágyunk! Tudom, mondani könnyű. Nekem is van most egy ilyen típusú dilemmám, és éppen azért írok róla, hátha végre sikerül felülkerekednem a kétségeimen. Csalódásokkal úgyis mindig találkozni fogunk életünk során. Akkor meg mitől félünk? Az emberi lélek csodálatos! Olyan öngyógyító képessége van, amivel szinte mindent át tud vészelni! Csak egy kis időre van szüksége, és hitre. Hinnünk kell abban, hogy elmúlik a fájdalom, a csalódottság, a keserűség, és akkor tényleg elmúlik. Mindig nézzetek a jövőbe! A múlt tanulságokkal szolgál, de nem szabad túl sokat rágódni rajta, különben elveszítjük az irányítást a jelenünk felett. A jó hadvezér is arról ismerszik meg, hogy mindig egy lépéssel ellenfele előtt jár gondolatban. A mi ellenfelünk az Élet. Én hiszek a Sorsban. De nem úgy tekintek rá, mint egy szilárd szövetre, aminek minden szála a megadott irányba kanyarog. Olyannak képzelem inkább, mint egy fa gyökerei a földben: az apró kis szálak számtalan irányba fúrhatnak utat maguknak a göröngyök között. Szerintem nem hiába ábrázoljuk családunkat is egy fával. A mi világunkban minden a természetre vezethető vissza. A természet pedig csodálatos, és mindenre kínál valamiféle megoldást.