Valahogy nagyon megfogott. Megnyugotató, ahogy a dallamos és a disszonáns rész egybe olvad.

Álommal kelve

Kegyetlen vagy, hiszen még mindig itt laksz a szívemben.
Ha kedved tartja, törsz és zúzol idebenn.
Szaggatod húsom, és szívod a vérem,
olykor azt is kétlem, hogy a holnapot megérem.

A mai is ilyen nap. Álmomban eljöttél,
megkínoztál, megvertél,
hajnalban lazán odadobtál a sarokba,
s én ott feküdtem, gombócban, szipogva.

Szundit nyomtam a telefonon az ébresztőre,
belenyomtam arcom a lepedőbe,
szorosra zárt szemmel a békére vártam,
de csak reszkettem, a rideg valóságba zártan.

Teltek a percek, már vagy harmadjára fordultam körbe,
s milliószor szorítottam kezemet ökölbe.
Azután jött az elhatározás, fejemből a gyomromba kúszott gerincem mellet,
megráztam magam, s arcomra egy maszkot húztam mosdóba menet.

De az emékek ostroma egy percre sem maradt abba a fejemben.