Hallgassatok szép zongorát:)
A helyzet az, hogy kénytelen vagyok írni, mert az elmúlt héten két dolog is történt, ami igencsak megrázott. Nem is tudom, melyikkel kezdjem... na jó, maradjunk időrendben.
Ha ti megharagszotok valamiért arra a delikvensre, akit kimondottan a legjobb barátaitok közé soroltok, akkor hogy kezelitek a helyzetet? Azért kérdem, mert a lány, akit a legjobb barátomnak tartok Pesten, most valamiért levegőnek néz, illetve nem szól hozzám. Kb. két hete nem találkoztunk, én próbáltam néha keresni, de először arra hivatkozott, hogy ilyen időszaka van, aztán meg arra, hogy sokat kell tanulnia. Aztán most csütörtökön kénytelen volt összefutni velem, mert egy közös ismerősünk szülinapját mentünk ünnepelni. Ekkor vált bizonyossággá a sejtésem, hogy valami nem oké. Amikor egy percre kettesben maradtunk, kérdeztem is, hogy haragszik-e rám valamiért, de nem volt hajlandó érdemlegesen válaszolni. Illetve azt mondta, hogy nincs baja, de azért ehhez túlságosan jól ismerem már. Mondanom sem kell, jól indult az estém. Aztán végül is amellett a taktika mellett döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot, nem szeretném elrontani egyikőnk estéjét sem, aztán mindenki döntse el magának, hogy szerinte hülyeség volt-e. Minden esetre nálam ez annyira nem működött, egész este ez idegesített, ennek az lett az eredménye, hogy kb. ott is hagytam a társaságot. Azóta arra próbálom rávenni magam, hogy felhívjam, de valami visszatart. Az előbb például meg akartam nézni a blogját, hátha onnan kiderül valami, de úgy néz ki, hogy priváttá tette, és nekem nem adott hozzáférést. Nem igazán tudom, most mit kellene tennem, csak azt, hogy ez nagyon bánt. Még alszok rá párat.
A másik sztori mai esemény. Aki esetleg az elejétől követte a blogot, vagy legalábbis olvasta az első bejegyzést, az tudhatja, hogy akkor indítottam, amikor egy előző barátnőmmel szakítottam. Mielőtt belekezdenék, tudnotok kell, hogy a lány anyukája egy imádni való nő, és valamiért nagyon szeret engem (pedig csak pár hónapig voltam a család tagja úgymond), és természetesen én is nagyon kedvelem őt. Időnként meglátogatom, és beszélgetünk egy jót, és én ilyenkor mindig valahogy feltöltődök kicsit, a lányával viszont már jó régen nem találkoztam, pl. féltékenység miatt, de ebbe most ne menjünk bele. Nagyon néha szoktunk chatelni. Tehát a történet ott kezdődik, hogy a múltkoriban, miután szakítottunk Zsuzsival, voltam megint az anyukánál, és meghívott ebédre hozzájuk, mondván, hogy legalább beszélek az apukával, meg a lány tesóival is, meg a lány is mondta neki, hogy régen látott, és beszélne velem. Vacilláltam kicsit, de elfogadtam. Ez volt talán három hete, időközben én teljesen ráhangolódtam a témára, örültem, hogy beszélgethetek egy jót a lánnyal, végül is évek teltek el azóta, hogy együtt voltunk, mindketten sokat változtunk. Ma mentem el, és jól is indult az egész, aztán körülbelül egy órán keresztül kettesben voltam a lánnyal, és beszélgettünk. De az a beszélgetés... Nem tudom mi volt vele, lehet, hogy nyűgös volt, fáradt volt, vagy egyszerűen ilyen lett mostanára, vagy mindig is ilyen volt, csak én emlékszem rosszul, vagy csak simán nem tudta kezelni a helyzetet, de nyomát sem találtam benne annak az örömnek, amivel én odamentem. Valahogy szóba jött, hogy ki hány éves, meg mennyinek néz ki, és mondta, hogy őt mostanában 25-nek szokták nézni, én meg viccesen megjegyeztem, hogy azért fejben még nem hiszem, hogy annyi (előtte azzal viccelődött, hogy 17-nek nézek ki, erre akartam célozni ezzel). Erre olyan leosztást kaptam, hogy egy percre elállt a szavam. Ott még az is megfordult a fejemben, hogy eljövök a fenébe. Egyáltalán nem látott szívesen. Vagy legalábbis én nem éreztem úgy. Aztán ebéd után már sokkal kedvesebb volt, hál' Istennek, de ez nem tudta kitörölni belőlem az beszélgetésünk nyomát. Nem tudom, lehet én készültem rosszul az egészre, de az tuti, hogy több ilyen meghívást nem fogadok el. Remélem az anyuja nem olvassa a blogom, mert akkor tuti, hogy ezzel most megbántottam, de muszáj volt kiírni magamból. Ha mégis olvasod, akkor most rögtön elnézést is kérek, és még egyszer köszönöm az isteni finom ebédet. És tudd, hogy ettől téged még ugyanúgy imádlak, és ugyanúgy el fogok járni hozzád néha beszélgetni. Persze, ha szívesen látsz.
Szóval nagyjából ez volt a hetem. Hát, nem túl fényes mi?
