Jó volna

Jó volna a hajnalt Veled várni meg,
Jó volna a világot Veled váltani meg,
Jó volna az életet Veled álmodni meg,
Jó volna, igazán, Veled öregedni meg...

Ostoba

Igen, ostoba voltam. El akartam dobni magamtól, mert rettegtem. Hogy mitől? Nem is tudom mitől. Sok dologtól. Azt hittem így jobb lesz. De szerencsére, rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok elengedni. Önszántamból legalábbis mindenképpen. Nincs más hátra, bíznom kell abban, hogy semmi baj nem lesz.

(Nem)Itt...

Itt van, most is. És mégsem eléggé itt. Mert ennek is vannak ám fokozatai. Például lehet itt úgy, mint most, azaz csak a fejemben. De lehet itt tiszta szívéből. És lehet csak részben, mikor messze kószál közben. De most csak úgy van itt, mint törött szárnyú madárban a repülés. Mert szárnyalna, de megakadályozzák. Pedig de elröppenne az a madár...

El

„Anya, elmegyek. Többet felőlem nem hallotok, nem látogatlak meg, nem kereslek, és ti se keressetek. A telefonszámomat megváltoztattam. A család többi tagja sem tud semmit, velük már mindent megbeszéltem. Aki érdekel, azt keresni fogom.

Rám semmiben ne számítsatok, és én sem fogok tőletek semmit kérni. Így megoldódik az a probléma, hogy van-e beleszólásotok az életembe. A lakás rám eső részéről lemondtam. Vettem sajátot, és munkám is van, ugyan külföldön. Azon meg, hogy miből tellett minderre, ne fájjon a fejed. Sokkal többet kerestem az elmúlt 3 évben, mint amit tudtatok, úgyhogy összespóroltam eleget. Hát ennyit a tényekről.

Fontos, hogy megértsd, ezzel nem téged akarlak bántani, csak magamat óvom a további kellemetlenségektől. Elég volt 17 évig elviselni, hogy zsarnokoskodjon felettem az a... nem írom le a véleményem. Igen, téged is okollak. Te hoztad a nyakamra, és nem tudtad megfegyelmezni. Az meg inkább örüljön, hogy nem bosszulom meg a sérelmeimet, ahogy ezerszer megfogadtam.

Tulajdonképpen, részben hálás is lehetnék, mert ezek alatt az évek alatt lettem az, aki vagyok, de ehhez nem tartom elég nagyra magam. Ehelyett inkább csak megköszönöm, hogy etettél és ruháztál. Na meg felneveltél ugye.

Én igazán nem akarlak bántani. Remélem neked is jobb lesz, ha nem kell folyton miattam vitatkozni. Így két legyet ütök egy csapásra.

Azt mondják, hogy idővel csak a szép és a nagyon rossz emlékek maradnak. Én csak abban tudok reménykedni, hogy nem maradnak emlékeim. Szeretnélek minden tekintetben túlszárnyalni titeket. Mármint téged, és apát. Ez a célom. Hogy jobb legyek. Hogy jobbat nyújtsak a gyerekemnek, mint amit én kaptam.

Azt hiszem ennyit akartam elmondani.

Minden jót.”

A férfi befejezte a levél írását, le tette a tollat, és halk sóhajt hallatott. 27 év körüli, magas, széles vállú, de nem túl izmos férfit képzeljenek el. Haja színe valahol a szőke és a világos barna között tétovázik, torzonborz fészekként üli meg koponyáját. Arcának éles vonásait pár-napos borosta fedi, melyet egy régi szerelem emlékére hordott. Határozottan jól állt neki. Értelmes tekintetű szemei világosak, majdnem fehérek, köztük határozott, keskeny orr mered előre. Vastag ajkait mintha mindig egy félmosoly táncoltatná. Hosszú, fekete szövetkabátot viselt, alatta pedig fekete öltönyt halványkék hajszálcsíkokkal. Talán már el tudják képzelni.

Tehát ez a férfi – nevének említésétől most tekintsünk el - letette a tollat, és sóhajtott. Még egyszer végigfutott a szálkás betűk sorain, majd kettéhajtotta a sárgás lapot, felállt az üres íróasztaltól, és kiment a még üresebb szobából. Átlépett az előszobában hagyott bőröndökön, melyekbe egész életét csomagolta, és az ebédlő felé vette az irányt. A lapot elhelyezte az asztalon, majd a faliórára pillantva – karórát sosem hordott – összeráncolta homlokát.

- Már meg kellett volna érkeznie a taxinak – mondta félhangosan, majd mintegy varázsütésre, megcsörrent a csengő. A sofőrt megkérte, hogy segítsen kihordani a bőröndöket, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a postaládába ejtette. Visszatekintés nélkül lépett el az épülettől.

Pestig vonatozott, ott pedig nemzetközi gyorsra szállt át. Repülhetett volna, de mindig is vonzotta a sínek kattogása. Utazás közben folyton azon morfondírozott, hogy miért is írt levelet, és miért nem mondta el személyesem mondanivalóját, mint ahogy a többi rokonának. Azt tudta, hogy félt. De mitől? Talán attól, hogy anyja marasztalni próbálja? Igen, biztos megpróbálta volna, de rá nem hathattak volna a szavak. Várta a munka és a lakás külföldön. Vagy hogy tartania kellene a kapcsolatot? Mindig is nyűgnek érezte a családját. Nem szívesen látogatott senkit. Lehet, hogy nem így, sírva akart emlékezni az anyjára. Akármennyire érzéketlen volt iránta, nem akart rossz emléket róla. Igen, ez lehet az, gondolta. A vonat közben sebesen nyargalt vele vas patáin, s elhagyta az országhatárt, elhagyta a Kárpátokat, átszállt, majd robogott tovább. S ahogy egyre messzebb és messzebb került szülővárostól, úgy kalandoztak egyre messzebb és messzebb gondolatai, kitudja milyen vidékekre.

Ahogy kiszállt a vonatból új lakóhelyén és kezet fogott az elé kiküldött ügyintézővel észre sem vette, hogyan siklott át egy határon, amely egy régi és egy új élet mezsgyéjét jelentette.